Nehéz eset vagyunk

Napokig keresgettünk, túrtam az internetet, mire sikerült egy jó szállást találnom a Dunakanyarban, de a férjem nem volt elragadtatva, így visszamondtam. Foglaltunk másikat, közelebb. Aztán tegnapelőtt olvasva a hotelről írt véleményeket teljesen padlót fogtam: fix zuhanyzó a szobákban. Hahh, s mi van az esetleges nehéz napokkal?  Mert ugye, ki tudja így a változókor közepén? Szükség esetén fejen állva kilötyizheted magad? Vagy vizet engedhetsz vödörbe, és csapkodod belőle magadra a vizet? A férjem azzal nyugtatgatott, hogy szerinte egy ilyen szállodában, superior szobánál ez lehetetlen. Fel is hívta a szállodát és kiderült, nem, nem az! Fix zuhanyzó van minden szobában. Így visszamondtuk ezt a foglalást is, pár nappal a nyaralás előtt.
Mázlink volt, találtunk másikat. Még közelebb. Távolabb nem volt. Így elmondhatjuk, idén szinte a szomszédba megyünk nyaralni.

Változókor ez, vagy mi

Nem tudom, ki hogy van vele, de a változókort még nem tudtam megszeretni. Minden kiszámíthatatlan, képtelenség előre tervezni. A hormonjaim folyamatosan játszadoznak velem, úgy érzem, nem vagyok ura a testemnek. Folyamatos bizonytalanság, amit érzek, nem tudom, mikor kezdődött, s mikor lesz már vége. Sokszor csak begubózva üldögélek az ágyam szélén, végtelenül szomorúnak érzem magam ok nélkül, egyedül szeretnék lenni, miközben arra vágyom, hogy a férjem átöleljen és csókokat repítsen felém, néha meg csak úgy elindulnék bele a világba, soha vissza nem fordulva. Időnként békésen szemlélem magamban a változást, szeretem ezt a fajta nyugalomérzést, ami ilyenkor körülölel, majd elkap valami, s kétségbeesve vizsgálom a tükörben önmagamat. Most akkor eltűnik a nő és már csak a nagyi marad? Nincs már, talán soha nem is volt bakancslistám, teljesnek érzem az életet, amit élek, pedig nagy dolgok nem történnek velem. Vagy mégis lemaradnék valamiről?
Próbálkozom. Hagyom magam sodorni, aminek meg kell lennie, az úgy is meglesz. S talán ez az időszak is elmúlik egyszer, hogy teret adjon valami másnak.

Egyszer csak feltűnt

Először nem tudtam mire vélni, miért is keresett meg egy héttel a névnapom után sűrű bocsánatkérések közepette, hisz évek óta nem tartjuk a kapcsolatot, aztán mikor belekezdett abba, hogy hatvanhárom évesen elment az esze és összeköltözött egy nála tizenhét évvel fiatalabb zongoratanárnővel, már mindent értettem. Dicsekedni szeretett volna. Nagyokat mosolyogtam, gondolkodtam, mit is mondhatnék neki, ám ismerve őt, ösztönösen csúszott ki a számon:

- Hát, akkor most kösd fel a gatyád...
Még próbálkozott valami papamacis dumával, de hát az a korszak már történelem előtti időkről szól, így nem is válaszolhattam mást, minthogy Zével már kilenc éve együtt vagyunk és köszi, minden rendben.

Látogatóink Pestről

- Bár most csend van, ezekben az erdőkben rengeteg az énekes kabóca. Ilyenkor benn a városban is sok van belőlük, időnként hatalmas hanggal vannak. De az emberek nagy része nem ismeri fel őket.
- Jó, hát azért nem várható el, hogy a városi ember ismerje az erdei madarakat...

Pillanatok

Csodálatos idő volt, majd egyszer csak felhők takarták el a napot, a szél húzta magával a parti fűzfák lombjait, a víz a part köveit nyaldosta, habjai egyre magasabbra csapódtak, a tavon itt-ott tarajos hullámok kergették egymást. Nem mehetünk ki, most nem! Éreztem, ahogy fejembe száll a már jól ismert bódultság, megjelent az első vigyor az arcomon. Láttam Zé mögött a feléje közeledő hatalmas hullámot, amikor rám nézett:
- Na, már megint kezdi! Hihetet...
Nem ért a szó végére, a víz úgy beterítette hátulról, hogy a feje tetejéről visszaillesztette a szemére a napszemüveget. Az a prüszkölő, csodálkozó arc! Mire észbe kaptam, már én is víz alatt voltam.
Olyanok voltunk, mint a gyerekek, mindig kicsit beljebb mentünk, majd hagytuk magunkat sodorni a part felé. Némelyik hullám akkorát dobott Zén, hogy seggre ültette az iszapba. Hagytuk magunkat beteríteni, nyeltük a vizet, prüszköltünk, viháncoltunk, egy-egy hullám métereket dobott rajtunk. A víz mellénk sodort egy idősebb urat, aki nagyokat derült rajtunk. Gondolhatta, mekkora két hülye. És tényleg...

Reggeli romantika

Kora reggel. Visszafekszem az ágyba. Behunyom a szememet, jó érzés, ahogy a reggel korai fényei simogatják a szemhéjamat. Álmodozom. Elképzelem, ahogy felém nyúl, átölel, érzékien a nyakamba fúrja a fejét és csókolni kezd. Mint régen. Még azt is suttogta, mennyire imádja az illatom, képtelen ellenállni neki. Most is érzem a kezét. Megsimogatja a vállam. Nem bújsz ide? Gyere inkább te közelebb! Tudtam, hogy lusta megmozdulni. Kis idő múlva mégis közelebb húzódik. Nyakamba dobja a paplant, miközben próbálom a sajátomat kitépni kettőnk közül. Végre. Együtt. Átölel. De ez az ölelés nem az, amiről álmodozom. Mégis tapogatózva hátranyúlok. Ó, a macska! Kiterülve alszik a hátán. Megsimogatom. Naná, hogy a macskát. S akkor megszólal a reggeli ébresztő.

A projekt folytatódik

Van ez a hajlenövesztős projekt, amibe több hónapja belevágtam. Ennek okán többször fotózom a fejem búbját is, s teljesen el vagyok hűlve, a hajfesték mennyire tönkretette és megritkította a hajam. Olvastam már erről, de valamiért azt reméltem, hogy ez engem nem érint. De, igen. Majdnem elsírtam magam, amikor megláttam. Hogy engedhettem ezt meg? Azóta egyre türelmetlenebb várom az eredményt. Milyen leszek, hogy fogok kinézni? Lesz még dús hajam a fejem tetején?
Nézegetem az ezüstös hajú nők fotóit, s gondolkodom, mitől olyan nagyszerűek, pedig látok olyat is, ahol a hajszín idősebbé teszi viselőjét, valamiért mégis tetszetősebb a kisugárzása. Ezekből a nőkből sugárzik az önelfogadás és még valami, a szabadság. Magukban hordoznak egyfajta eleganciát, merészek és pimaszok, tekintélyt parancsolóak és izgatóak.
Nem tartom véletlennek, hogy az ezüsthaj divattá lett minden korosztályon belül, mert kifejezi azt, amivé mi, NŐK válni szeretnénk.

Talán nem is az ezüstösen csillogó haj a lényeg, hanem az a fajta természetesség, ami által képesnek kéne lennünk nőként tündökölni?

Hatvan felett

Mások türelmetlenek voltak vele, hangoztatták, mi akar már vén fasz létére, miért nem jó neki az a nő, akit ők szemeltek ki neki, nehezteltek rá már mindenért, elfordultak tőle, de én képtelen voltam így nézni őt, mivel a barátom, olyan kelekótyának szeretem, amilyen. Különben sem illettek össze azzal a nővel.
Gábor a párjával most már másodjára látogatott meg minket. Persze a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni.
- Figyelj, most én ezt az egész kapcsolatot nem értem ám!
- Mire gondolsz?
- Neked mindig annyira fontos volt a külcsín, a kerek mell, meg a feszes bőr... Most akkor?
- Hát igen... Valahogy most értékelődtek át bennem a dolgok.
- Így hatvan után?
- Igen. Látod? Mérlegeltem... Én sem vagyok egy Don Juan, megpapásodtam. Ági nagyon kedves, aranyos, odáig van értem. Igazán erre van szükségem, nem a kerek mellekre. Adok és kapok is, tényleg maximális szinten megtesz értem mindent. Ennél nem kell több. Jó ez így.
- Tudod, annyira tudtam, annyira éreztem ezt. Örülök neked...

Miért is fordítanál hátat, ha valaki nem éppen az elvárásaid szerint gondolkodik és cselekszik?

Fél kettő

Felriadtam, nem értettem, mi történt, szinte hálás voltam az égve felejtett olvasó lámpáért, annyira rossz érzéssel töltött el a kinti sötétség. Kibotorkáltam a fürdőbe, majd visszaültem az ágyam szélére, nyugtázva, hogy csend és nyugalom van. Lekapcsoltam a lámpát és visszafeküdtem, de abban a pillanatban ugrottam is fel. Nyomasztó, nehéz érzések kavarogtak bennem. Sorra vettem a gyerekeket, a szülőket, öcséméket. Tudtommal, mindenki jól van. Az érzés mégis ott maradt, szinte feszített belülről. Imádkozni kezdtem. Vigyázzon mindenkire, óvjon meg mindenkit, senkinek ne történjen baja, szeretem őket.
Kicsit később ráírtam Petrusra, tudtam, hogy nemrégiben szállhattak le a repülőgépről. Szinte azonnal írt:

Jajj, anya! Azt hittem, meghalunk De szerintem mindenki a gépen. Jobbra, balra dőlt a gép, mielőtt leszálltunk volna, néha olyan volt, mintha zuhannánk. Az emberek megijedtek, mindenki hangosan beszélt. Nagyon ijesztő volt. Remegett mindenem. Nagyon rossz volt. Áronnak elmondtam vagy hússzor, hogy mennyire szeretem. Tényleg azt hittem, ennyi volt. Imádkoztam, de szerintem mindenki más is. (...) Végülis, nagyon szépen letette a gépet a kapitány. Tényleg, hála Istennek, hogy minden rendben volt. Most még a taxiban ülünk.

Vajon, hányan ébredtünk még fel ezen az éjszakán?

Mai fáradt

Teszem a mindennapi feladataimat, közben egy adott ügyben telefonálgatok a rendőrségre. A munkatársam kinéz az ablakon és felkiált:
- Esik az eső!
Mire én:
- Sikerült beszedned a ruhákat?

Egy a sok közül

- Történt már valamilyen sérülés önnel vagy a környezetében, miközben alkoholos állapotban volt?
- Persze, de csak egyszer.
- Mesélne erről bővebben?
- Szívesen. Odajött hozzám, hogy úgy mondjam, egy sötétbőrű egyén, aztán magyarázni kezdett. Mondtam, hogy hagyja abba, de nem hagyta.
- Összeszólalkoztak?
- Hát úgy is lehet mondani. Nagyon felbosszantott, hogy nem akarja abbahagyni.
- Utána mi történt?
- Tudja, egyszerű történet ez. Nem hagyta abba, hát megkéseltem.
- Megkéselte?
- Meg. De magamnál voltam ám. Rögtön hívtam a rendőröket, meg a mentőket, meg ne haljon már ott nekem.

Rég voltam ennyire...

... fáradt.
Idő előtt érkező, most már főnököm. Velem szeretne beszélni. Miért benn a szobájában? A gyomrom felére zsugorodik. Balhé volt az ambulancián. A kollégám majdnem felmondott. Szabadságra küldik. Kellek, oda is. Két hétig betanulok. Mi vár rám? Két ember munkája, két helyen. Több hétig. Négy napot a drogambulancián dolgozom. Egyet az addiktológián. Ott legalább hűvös van.
Razzia lehet a Balatonon. Rengeteg új kliens. Teszem a dolgom. Mindenki nyűgös és fáradt. Na persze, hogy most döglik meg a riasztó is. Állandóan riaszt. Mehetek éjjel is. Esténként pedig ott a suli.
Hétvégén szarrá égek a Balaton hullámveréseit hallgatva... Ez a drog. Nekem. Most. Kell.

Gyermeknap

Retro rádió. Valamilyen zenekar tagjával készült az interjú.
- Hat éves körül lehettem, valahol lenn voltunk a Tiszánál. Úgy emlékszem, akkor is hétvégére esett a gyermeknap, mint most...

Időpontegyeztetés

Mocskos módon kitart ez a betegség, olyan gyengének érzem magam, hogy már a szavak is nehezen akarnak formálódni.
- Igen, tessék!
- Jónapot kívánok! Időpontot szeretnék kérni!
- Jónapot Károly! Pillanat, megkeresem a naptárt. Jövő hét, péntek tíz óra megfelel?
- Tökéletes. Ott leszek. Köszönöm!
- Szívesen. A viszoNYhallásra!
Zavart, néma csend. Ezek szerint jól értette, nem értette félre, hogy jól hallja.

Valaki festett

Vasárnap délután olyanok voltak az égen úszó felhők a kertünk felett, mintha valaki egy hatalmas ecsettel kék színű akvarellpacákat cseppentett volna az égre. 

A Dráva partján

- Mit szeretnél ma csinálni?
- Semmit. Csendre és nyugalomra vágyom.
- Hát itthon biztos, hogy nem maradunk!
Szóval behuppantunk az autóba és elindultunk, valahol a Drávánál kötöttünk ki.
Üldögéltünk egymás mellett vízparton, miközben a fejünk felett a szikrázó napsütésben könnyeztek fák, cseppjeik néhány pillanatra megpihentek a fűszálakon, körkörös mintát rajzoltak a víz felszínére, némelyik végiggördült az arcunkon, a nyakunk ívét hűvösen simogatva. A hátunk mögött tücskök ciripelése adott aláfestő zenét a madarak énekéhez, apró, picinyke fényes bogárkák repkedtek a fű között megbújó sárga virágokra. Olyan idilli volt minden, még a távolabb bográcsozó társaság mulatós zenéje sem tudta megzavarni ezt az érzést, az időnként felénk szálló füst édeskés illatával belesimult a képbe. Ott volt körülöttünk minden, ami teljessé tehette a napunkat.

Aztán valaki a horvát oldalon úgy gondolta, hogy túl hosszú a fű...

Piacon

Egynyári virágpalánták közül válogatok egy ismerősnél, aki közben a férjemmel beszélget, így csak gyorsan odaszólok:
- Körülnézek máshol is!
Később mesélte a férjem, hogy a piacon kiállított veterán autókról beszélgettek, mert ő még ült ötszázas fiatban is annak idején, mire a srác teljesen ledöbbent, hogy lehet az, nem vagyunk mi annyi idősek, negyven körülinek néz minket. Hirtelen nem is tudtam, minek örüljek jobban, a hiúságomat legyezgető bóknak vagy a díszcsalánnak, de inkább ez utóbbinak, mivel tavaly híre, hamva se volt a piacon, most végre kaptam, különben sem leszek már negyven soha, lassacskán ötven lesz a mostani negyvenkilencből.

Amikor bukta van

- Zé, ismeretlen szám hív, én fel nem veszem...
- Add már ide, ezt nem hiszem el!
Felveszi.
- Jó napot kívánok! A Fitoland kertészettől hívom, (nevem) - t keresem a rendelésével kapcsolatban.

Délutánonként

- Olyan jó, hogy így el tudunk jönni kicsit sétálni a természetbe még ilyen borús, esős időben is!

- De szívem, autóval vagyunk, nem sétálunk...

- Ja, tényleg! De én legalább kiszállok időnként, még esőben is. Látod? Most is eláztam.

Vadóc és az eső

Teljesen mindegy hányszor nyitjuk ki a bejárati ajtót, Vadóc mindannyiszor elpanaszolja, hogy még mindig esik az eső és már elege van. Hiába magyarázom, hogy kell ez az eső a földnek, ha kicsit későn is jött, nem normális a tavaszi aszály, de amikor eláll egy kis időre, legalább a madarak csiripelnek, lássa meg a jót ő is, nem gondolhatunk mindig magunkra, nekem is hiányzik a jó idő és a napsütés, szívesebben napoznék mellette a kertben, közben hallgatnánk a madarakat, azt szabad, de elfogni a kis fiókákat csúnya dolog, olyat nem tehetünk, legyünk hálásak azért, ami körbevesz minket, s igen, most az esőért is annak kell lenni. Vadóc meg csak néz rám kikerekedett szemekkel, s a pofijára van írva:
- Te egyébként miről beszélsz?

Az időjárás margójára

Mert esett az eső, néhol a hó, és még fagyott is... Megfájdul a fej, bedagad a láb, görcsbe rándulnak az apróbb ízületek. Tisztában vagyok vele, mekkora szüksége van a földnek az égi áldásra, a növények minden cseppért hálát rebegnek, mégis keserédes hangulatban üldögélek a szobámban, elmélázva bámulom a kinti világot, már azt sem tudom, sírjak vagy nevessek, nem értem ezt az egészet, mintha felborult volna valamiféle rend, amit tudomásul kell vennem, mert lehet, ezentúl már mindig így lesz.

Azt álmodtam, hogy el kellett indulnunk anyukámékhoz, sietve indultunk, csak papucs volt rajtam. Gyalog mentünk, közben elkezdett szállingózni a hó. Mire a közeli városba értünk, néhol már térdig ért. Gyerekek vidáman, hangoskodva húzták maguk után a szánkójukat, a férfiak havat lapátoltak az út szélén.

- Odanézz Zé! Hogyhogy így élvezik ezt a gyerekek?

- Nem értelek szívem. Ez ilyenkor MÁJUSBAN teljesen természetes. 

- De én fázom, papucsban indultam el... Nagyon fázik a lábam!

- Akkor üljünk be az autóba, azzal is mehetünk!

- Miért nem mondtad eddig? 

- Ki gondolná, hogy tavasszal fázik a lábad?

- De hát, esik a hó! Nem is értem, miért kellett gyalog elindulnunk?

- Ne akadj fel ilyesmin! Látod, már olvad, a nap is süt.

- Nekem akkor is nagyon fázik a lábam. Zé, kaphatok egy új cipőt, ha megérkeztünk anyámékhoz?

- Persze, hogy kaphatsz szívem! Amilyet csak szeretnél!

Ezüstnők

Anyukám pár hónapja:
- Szörnyű a hajad, minek kell festetni? Egészségtelen. Növeszd le, sokkal szebb a természetes!
Anyukám pár napja:
- Szörnyű a hajad, látszik, mennyire ősz vagy! Öreg vagy, festesd be valami barnára, amilyen régen voltál!

De én ezüstös ősz hajat szeretnék, talpig érő ruhákat, hosszú sálakat, nagy karimájú hófehér kalapot. A parti kövekhez csapódó balatoni hullámokat, a tavon úszkáló hattyúkkal, égen sétáló gomolyfelhőkkel, szélben lengedező fűzfákkal... Harmóniát szeretnék, igazán részévé válni annak, amit szeretek. S így ötven felé normális sem akarok már lenni soha többé. Mi ebben a szörnyű?
Hónapok óta világosodik a hajam, jó ideje kacérkodom a hajam lenövesztésének gondolatával. Eddig mindig engedtem a fodrászomnak, festette világosszürkére, halványrózsaszín árnyalatúra, csíkokat pingált bele, mind tetszett is, de ez még mindig nem az én hajam volt. Pár hete szántam rá magam, hogy az e havi fodrászkodást lemondjam, nincs több hajfestés.
Elég volt a társadalmi elvárásokból, az előítéletekből, a megfelelési kényszerből. Miért is van az, hogy egy férfi őszülő hajjal sármos, egy nő pedig vén satrafa lesz? Egészséges fejbőrt szeretnék hajhullás nélkül. Az ezüstnők táborát szeretném én is erősíteni, hogy más is lássa, kortól, alkattól függetlenül ezüstös hajszínnel is lehetünk jó csajok.

Gárdonyi

Van az az iskola a közelben, ami olyan szinten ázott be az elmúlt napok esőzésének köszönhetően, hogy életveszélyessé nyilvánították. A gyermekeim évekig jártak ide, míg megfelelő szintű volt az oktatás, aztán kénytelenek voltunk tovább állni (másodikban két hónapig zárkóztunk fel az elsős tananyagból az új iskolában).
Most olvasom, hogy a felújítás alatt a város túlsó végén található kollégiumban folyik majd a tanítás. A mostani tanulók többsége roma származású, bár ígértek egy külön járatot, de ez édeskevés lesz. Ezenkívül pontosan kettő busz közlekedik abban az időpontban a város felé, amire kétséges lesz feljutni, mert így is túlzsúfoltak. De legyünk optimisták...
Persze nem csak ez, egy másik iskola is beázott a napokban, de ezt síri csend övezi, túl sok lenne az elszámolnivalóval. S végülis, elégedettek lehetünk, átadták a szép, új sportcsarnokunkat a nemrégiben felújított régi mellett. Igaz, a régi sem volt kihasználva, de a város vezetői büszkén hangoztatják, unokáinknak készült... Vajon az iskolák, ahová a gyermekeink járnak, miért nem számítanak?

Voltál már úgy?

Bántad már meg, hogy valakinek segítettél? Most kicsit így vagyok. Miután hónapok óta rohad úgy a lakásban, hogy felé sem néz senki, elintéztem a családsegítő rendszerbe való bekerülését, kap ételt, segélyt, kiváltják a gyógyszereit, még a telefonját is feltöltöttem, hogy elintézhesse a dolgait, köszönetképpen előadta, hogy úgy sem lesz jobb ettől semmi, különben is látta, miket osztok meg a nagy közösségi portálon, átálltam a másik oldalra (nem tudtam, hogy bármilyen oldalon is állok), épp csak azt nem mondta, hogy egy mocskos libsi (mert szerinte az olyan, nem ember) vagyok. Nem mellesleg a családsegítő központ munkatársától kellett megtudnom, hogy van albérlője is, úgyhogy nem igaz, amit nekem állított, hogy egyáltalán nem rendelkezik jövedelemmel, s hogy nem százalékolták le eddig, csakis annak köszönhető, hogy rest volt megmozdulni, nem pedig az orvos hanyagságának.
Menjen ahová akar az ilyen, de tényleg.

Le kell vonnom a konzekvenciát, mert nyilvánvalóan én voltam a hülye...

Fecskecsalád

Tegnap reggel észrevettem, hogy az udvari átjárónk teli van pihés madártollakkal. Tehát a fecskéink itt laknak, bélelik a fészküket. Ma láttam is egyiküket kirepülni... A négy fészekből egy legalább él.

Segélyhívó

- Hívd fel őket, mert ha nem teszed, lehet egy életen keresztül lelkiismeret-furdalásod lesz.
- Ajhh, már! De mit mondjak nekik? Bejelentést szeretnék tenni?
- Nem. Segítséget kérsz, mert nem éred el.
- Mondjam azt is, hogy volt pár hete egy szuicid kísérlete és tervezi a következőt?
- Nem. Öngyilkossági kísérlete volt.
- Az ugyanaz. Miért nem mondhatom, hogy szuicid?
- Mert lehet, nem értik.
- Ezt most azért mondod, mert te is rendőr voltál?
- Nem, de ismerem őket...

Kimentek. Négy rendőrautó, két tűzoltó. Otthon ült, tátott szájjal nézte az ablakból, mi ez a felfordulás. Még nem sejtette, hozzá mennek. Utána felhívott. Éreztem, ahogy dolgozik benne az adrenalin. Törődnek vele, ha csak így is. Úgy viselkedik, mint egy kisgyerek, várja, hogy valaki majd megoldja helyette a dolgait. Hónapok óta ül, tespedve a semmi határán, mert minek tenni valamit is, már sosem lesz olyan, mint régen... Amikor szintén ezt várta el másoktól. 

Unoka, vagyis...

... valószínű, hogy unokák vesznek körbe minket pár hónap múlva.

Gyorsabban múlik

Régen szinte vártam az évszakok múlását. Néhány éve szinte észrevétlen röppennek el mellettem, inkább lassítanám, mégis gyorsabban múlik az idő. Viszont egy-egy soha vissza nem térő pillanat sokkal mélyebbre bevésődik. Tengernyi fehéren virágzó eper a fűben megbújva, rikító repcemező felett köröző ölyvek a kék égen, békésen döngicsélő poszméh a vadalma szirmai között. S most látom, szorgos, egymás után masírozó hangyák az ebédem körül...

A fecskék

Megint eltűntek... Négy fészek. Mind üres. Valami madárcsalogató esőtáncot fecsketáncot vagy varázserejű kántálást ismer valaki? Vagy valaki, aki ismer olyat, aki már hallott valakiről?

Áprilisi Balaton

Ha már beharangozták péntekre a jó időt, gondoltuk, körülnézünk a déli parton.
Magyaráztam a férjemnek, de anélkül is tudta ő jól, hogy be kell mennem a vízbe, bármi áron, nem érdekel a tizennégy fok, akkor sem, ha megfagyok. Megálltunk jó pár strandnál, a vaslépcsők még mindenhol a parton pihentek. Esdekelve néztem Zére, aki már-már feladta a keresést, amikor eszembe jutott a bélatelepi kis strand a gyorsbüfék mögött. Kora estére értünk oda, nem kellett csalódnunk, a lépcsők vízben álltak, de ott meg olyan mély volt a tó vize, hogy épp csak be mertem merészkedni. Nem úgy a férjem.

Annyira szíven ütött, majdnem elsírtam magam, mikor a strand bejáratánál észrevettem a kivágott, földön heverő fákat. Miért? Miért? Nem zavartak ott senkit. Mindig a Gyűrűk ura sorai jutnak eszembe ezekről a fákról. Szauron szolgái, ahogy pusztítotják a matuzsálem korú, hajdan a szélben büszkén hajladozó fákat. Olyan szívbe markolóan szomorú ez. Még a levél el sem kókadt az ágakon, a föld nyeli fák könnyeit, ahogy bénán, haldokolva fekszenek a fűben. 

Boldogság

Amikor beléptem az ajtón, rögtön megütötte a fülem a hangos csiripelésük, kijutva a kicsiny udvarra láttam, ahogy egymást kergetve köröznek fenn a magasban. Két fecskénk megérkezett. Bizony, még a könnyeim is kicsordultak a nagy boldogságtól.

A Húsvét margójára

Délelőtt rákérdezett a munkatársam, hogy telt az ünnep.

- A húsvét fárasztó. Bocs, hogy ezt mondom, de örültem, hogy tegnap nem voltak kliensek, s te is szabadságon voltál, mert zombiként léteztem hol a székemben, hol a fotelbe átülve. Hétvégén többnyire tizenhárman, tizenöten voltunk, hétfőn a konyhát már inkább börtönnek éreztem, mint a sütés-főzés örömteli helyének. De Bese cuki volt, vettünk neki egy lila víziló formájú homokozót, ami már annyira ronda, hogy szépnek tűnik. A gyerek okos, naná, hogy a legszebb és legokosabb unoka a földön, mindenre figyel és mindent tud. A gyerekeim is elég jól bírták, azért vasárnap este már borult a bili... S akkor örültem, hogy másnap már hétfő.
- Hát nem csodálom, nálunk éppen így. Csak mi az ország másik végében. Ennyi ember, ha össze van zárva kis helyen, előbb-utóbb robban valami... Ez természetes velejárója a dolgoknak.

Hol lehetnek?

Négy magára hagyott, néma fészek a munkahelyem bejárata mögötti udvari átjáróban. Hetek óta egyre reménytelenebbül, de még mindig várom a fecskéink hazatértét. Ahogy belépek az ajtón, csak a csend fogad. Olyan szomorú lesz ilyenkor a szívem.

Madár a dróton

Az autó feletti villanydróton tollászkodott a reggeli fagyban, már - már megigézte a felkelő nap reá hulló, aranyszínű fénye, amikor hangos nyikorgással kinyílt a régi, rozsdásodó vaskapu. Ketten léptek ki az utcára, sietve, felemelve a hangukat, megtörve a csend varázsát. A gerle fölreppent, csak egy apró pihét hagyott maga után, ami rátapadt az autó tetejére fagyott párára.
Miért tanítják azt, hogy a csak lábad elé nézz? Olyan mélyen ivódott belénk ez a pár szó, reggelente bambán, szót fogadva az ősi "parancsnak" nézünk magunk elé, nem törődve semmivel. Pedig a reggelek különleges fénye mindig sejtet egy-egy apró, kis csodát bármerre kalandozik el a tekintetünk.

Észrevenni a új nap szinte észrevétlen, megbúvó csodáit nem más, mint egy ima, amikor a hála felébred a szívben, hogy aztán elkísérjen minket, s velünk legyen egész nap. 

Házassági évforduló

Falusi halászcsárda teraszán üldögélve.
- De drága vagy! Most látom csak! Hogyhogy azt a pólót vetted fel, amit tőlem kaptál?
- Látod, hogy lezsírozzam...

Szakmai készségfejlesztés

A tegnap délutáni szakmai készségfejlesztés órán a halálról, az elengedésről volt szó. Ildikó, az oktatónk csak annyit kért, írjunk le egy esetet, ami valamely szerettünk elvesztéséről szól. Hirtelen nem is tudtam, mit írhatnék, mert elengedtem már, akiket elveszítettem. Aztán mégis leírtam: "a meg nem született gyermekem elvesztése, akitől sosem tudtam elbúcsúzni, így az elengedés is nagyon nehéz volt". Közben olvastam a többiek sorait, megrendítő, szívbemarkoló volt az a rengeteg veszteség. Ildikó hangosan felolvasta mindet, hozzá-hozzáfűzött némelyikhez egy-két mondatot. Azon gondolkodtam, nem megfelelő erre ez a kiberteres megoldás, mert jó lenne mindenkinek hangosan kimondania, amit érez. S ekkor visszahallottam az általam leírt mondatot... Valahonnan a tudatalatti mélyéről tört fel belőlem a fájdalom, utat engedve a könnyeknek. De hisz már elengedtem, akkor miért? Miért tör fel belőlem ilyen mélyről? Miért zaklat fel ennyire? Már csak messziről jutottak el hozzám a szavak: csak tedd rá a kezére a kezed... De én nem tehettem rá, nem foghattam, nem érinthettem... a lelkemben kellett eltemetnem.

Tipikus női

Ülök a munkahelyemen, egyedül vagyok. Még rámolnom kéne, pakolgatnom jobbra-balra, de ehelyett az ablakon kopogó esőcseppeket hallgatom, s közben pasztell falszínekkel variálok. Kirámoltuk a fiúk régi szobáját, egy újabb zsáknyi felesleges holmi landolt a kukába. Ma érkezik a kihúzható sarokülő az internetes bolhapiacról, szürkéskék színben. A szoba még "sportszeletzöld" színű borzalom, hogy legyen kedvem hazamenni, egyfolytában tervezgetek, szürkékben, homokszínekben, az öregedő fa színében gondolkodom, amitől persze a férjem teljesen kiborul, mert hol vagyunk még attól, hogy tervezgessünk és fessünk, örüljünk annak, ami van, különben is folyik a vécétartály a tömítésnél, azt kell megjavítani.

Képzés

Alap- és szakellátásban dolgozóknak szólt a képzés, amelynek témája "A gyermekvédelmi jelzőrendszeri tagok együttműködésének elősegítése – a kapcsolati erőszak és az emberkereskedelem okozta ártalmak azonosítása és kezelése" volt. Lazán, nevetgélve álltunk neki a háromnapos képzésnek, "mi újat mondhatnának nekünk?" címszóval, aztán az utolsó nap végén mégis úgy éreztem magam, mint akit lelkileg agyontapostak. Nem az előadások, inkább a résztvevők által megosztott esetek némelyike miatt. Sokkoltak.

Mert mindenből lehet tanulni...

Fapuma

Azt mondták, olyan mint az Üvegtigris, így kíváncsiságból bekanyarodott, majd megállt a csikorgó kavicson. Egy fiatal srác unott, érdektelen arccal lesett ki a pult mögül.
- Jó napot! Palacsinta van?

- Nincs.
- De ki van van írva. 

- Nincs. 

- És gofri?
- Az sincs.
- Valami édes?
- Csoki.
- Akkor mit lehet enni?
- Hamburgert.
- Az van? És még?
- Ott van az árlap a falon.
- De azon csak hamburger van.
- Akkor azt. 

Minden pasi "disznó"

- Azt álmodtam, hogy Eszterék meglátogattak minket és ti elmentetek valahová Janival, mi meg kettesben maradtunk Eszterrel.
- És mi történt?
- Semmi.
- Ne kamuzz, látom a szemeiden!
- Jó, hát leszbikus barátnők lettünk...
- Na, mesélj csak!
- Nem történt semmi, csak simogattuk egymást.
- Nem hiszem... Hoool?
- Hülye, nem ott... Nincsenek leszbikus hajlamaim, annyira abszurd volt, fel is ébredtem rá. De, hogy mekkora perverzek vagytok ti, pasik... Még, hogy meséljem el! Cöccc...

Cigánykerék

- Zé, bejössz velem a Pepcoba?
- Nem megyek.
- Akkor sem, ha cigánykereket hányok neked?
- De akkor bemegyek.
(gondolkodik)
- Azért azt megnézném, hogy hánynád ki magadból a cigánykereket? Hogy férne az ki a szádon...

Mordor földje ez

Zé annyira ragaszkodott hozzá, hogy mozduljunk ki a szabadba. Én meg csak álltam a tükör előtt, a könnyeimet törölgettem, képtelen voltam rábírni magam, hogy elmondjam neki, jó most nekem itthon, elég a kert, semmi kedvem kimozdulni. Szótlanul ültem be az autóba, próbáltam erőt venni magamon, bízva abban, hogy majd az ébredező, apró virágait bontó természet felvidít. A borús kedvemet észrevétlen váltotta fel valamiféle kétségbeesett és tehetetlen düh, én még ennyi fát nem láttam kivágva; az utak mentén, az erdők helyén tarvágások egész domboldalakon (természetvédelmi területen), a fiatal erdőket, mintha végigperzselte volna valaki egy lángszóróval.
Bármerre utazunk, mindenhol ezt látjuk, szinte nap, mint nap felbukkan egy-egy erről szóló cikk. Mi ez a mérhetetlen pusztítás? Kinek az érdeke húzódik meg a háttérben? S akkor huszonkétezer fa telepítésével büszkélkednek? Könyörgöm, többszázezret öltetek meg az elmúlt pár hónap leforgása alatt...

A városunk is beállt a sorba, a temérdek fakivágás után pár napja kivágták a város legidősebb, ám ennek ellenére egészséges fáját is a belvárosban. A miértre eddig senki nem kapott választ. 

A szociális szféra az marad

A főiskolai jelentkezés ment a levesbe, elnéztem valamit, s hiába telefonáltam körbe a fél országot, hogy korrigálhassak, mindenhol ugyanazt a választ kaptam, finoman közölték: bekaphatom. Igazán nem is bánom, azóta elkezdtem egy újabb szociális képzést, aminek már most hasznát veszem. Hát hajrá...

Fránya önbizalom

Mert nem a főiskolától vagyok ennyi idősen betojva, hanem az emelt szintű magyar érettségitől...

Ha idén nem lépek, a lehetőségeimet mérlegelve végleg búcsút inthetek a tanulásnak.

Kanapén felejtett kosár

Tudom én, a gyümölcsöskosár sose legyen üres...

Derülős

Amikor a hadarva orra alá mormogós vízvezetékszerelő próbál beszédbe elegyedni veled, nagyon udvariasan még egy-két bókot is megereszt, amit csak abból veszel észre, hogy huncut mosolyt vélsz felfedezni a tekintetében, miközben a táskájából épp a számlatömbjét kotorja elő, majd az ajtón kilépve összefut a férjeddel... Így indult a reggel, a délelőtti napsütés már csak ráadás ebben a kései szürke télben.

A tűz

- Zé, annyira fázom, még a takaró alatt is...
- Igen szívem?
- Nem jössz ide? Lehet, a tűz hiányzik...
- Most nem értelek szívem! Gyújtsak alád, vagy mi?
- A szerelem tüzéről beszélek, te!

Ultrahang

A házi orvosomtól kaptam beutalót hasi ultrahangra, a fájdalmaimra való tekintettel sürgősségi ellátásra. Másnap reggel fél nyolckor már ott virítottunk a kórház radiológiai osztályán, be is vették a papíromat, majd később közölték, ha van kedvem és időm, várhatok, mert az időpontra érkező páciensek előrébb valóak a sürgősségi ellátásnál, esetleg délben sorra is kerülhetek, de lehet még akkor sem, majd jöjjek vissza hétfőn, ha akkor sem szeretnék várakozni, időpontot tud adni, két hónap múlva lenne esedékes.
Ma kilenc tizenötre volt időpontom volt magánrendelésre, kilenc tízkor már túl voltam a vizsgálaton, nem kell két hónapot aggódnom feleslegesen. Megtehettem. De mi történik azokkal az emberekkel, akik nem?

Hozzáteszem, vérvételre úgy jutottunk be azonnal, hogy kiderült ismerősöm az asszisztens. A kórházi várólista egy sima vérvétel esetén is három hetes. 

Januári erre, arra

- Szívem, akkor elmegyünk a Balatonra?
- Nem.
- Miért nem?
- Mert hideg van és fázom.
- Jó, akkor öltözz!
- De nem viszek fényképezőgépet.
- Ne hozzál, szívem...

Kellett volna, gyönyörű volt az ég kékje, lilája, rózsaszínje, sárgája, narancsa, fehérje, szürkéje.

Udvarias

- Szép az új házszámtáblánk?
- Szép.
- Szeretnétek ti is ilyet?
- Nem, köszi. Nekem nem tetszik.

Veganácik

Hónapok óta kacérkodom a gondolattal, hogy vegetáriánus leszek, sőt valami vegánféle, de több fórumot is olvasva teljesen elment a kedvem ettől az egésztől. Voltaképp már most elegem van, az önmagukat felsőbbrendűnek érző, sznob megmondó emberek közösségétől, akik szerint, ha nem tartózkodsz minden állati eredetű dologtól, sőt, ha ne talán tán húsevésre vetemedsz, akkor te csak egy szívtelen, érzéketlen gyilkos lehetsz, aki szemet huny az értelmetlen pusztítás láttán. Szóval inkább lennék egy kategóriába sem besorolható, a növényevők csoportjainak halmazait átfedő, azokat keresztező, húsevéstől tartózkodó "együgyű".
Eddig azt gondoltam, a vegánság egyfajta alázatról is szól, miszerint tiszteletben tartjuk és elfogadjuk a másikat, tudomásul vesszük, hogy az ő élete nem a miénk, mivel mindannyiunk útja más és más. Valamiféle szellemi megvilágosodást szerettem volna felfedezni a magukat vegánnak valló emberekben, de kezdek rájönni, vegánnak lenni ma leginkább csak divatos sznobéria.
Tisztelet a kivételnek, mert ilyet is ismerek.

A szél, Sebő, meg a tollak

Kinn hét ágra szórja sugarait a téli nap, hideg szél süvölt az utcákon, mi mást, ha nem Weöres Sándor, Sebő által megzenésített versét  énekelgetem üvöltöm fennhangon az irodában, úgy sem hall most senki, fogjuk fel feszültséglevezető terápiának. Ha tehetném még ugrabugrálnék is hozzá. Örök hála apukámnak, hogy Sebő Ferenc muzsikáján nőhettem fel, s ezáltal a gyerekeim is. A mai napig elkísér ez a zene, felszabadít, szabadnak érzem magam tőle.
Ma egyébként mindenhol foltokat hagyok magam után, valamiért minden toll maszatol. A mai napot a folyós tollak napjává nyilvánítom. Legyen már ilyen is.

Új év, meg ilyenek

Valahogy semmi nem úgy jött össze az évvége, mint terveztük, láztól, köhögéstől fetrengősre sikeredtek az ünnepek. Karácsonykor inkább hazajöttünk jó anyáméktól, szilveszterkor is csak ültem a kipárnázott fotelban, hallgattam Márti "dalát", pontosabban Márti magyarázott nekem valamit a böjt fontosságáról, közben a konyhából kiszűrődött a fiúk harsány röhögése egy- egy sikamlós, vagy még annak sem mondható történet megosztása után. Nekem pedig csak egy dolog járt a fejemben:
- Mikor megy már mindenki innen el?

Azért optimista vagyok az új évet illetően.