Az autó feletti villanydróton tollászkodott a reggeli fagyban, már - már megigézte a felkelő nap reá hulló, aranyszínű fénye, amikor hangos nyikorgással kinyílt a régi, rozsdásodó vaskapu. Ketten léptek ki az utcára, sietve, felemelve a hangukat, megtörve a csend varázsát. A gerle fölreppent, csak egy apró pihét hagyott maga után, ami rátapadt az autó tetejére fagyott párára.
Miért tanítják azt, hogy a csak lábad elé nézz? Olyan mélyen ivódott belénk ez a pár szó, reggelente bambán, szót fogadva az ősi "parancsnak" nézünk magunk elé, nem törődve semmivel. Pedig a reggelek különleges fénye mindig sejtet egy-egy apró, kis csodát bármerre kalandozik el a tekintetünk.
Észrevenni a új nap szinte észrevétlen, megbúvó csodáit nem más, mint egy ima, amikor a hála felébred a szívben, hogy aztán elkísérjen minket, s velünk legyen egész nap.