Hétvége

Budapest. Barátok, lájtos sörözgetés (már nem én), koncert, apóséknál csöndes ejtőzés... Ránk fért.

- Én mérem a vérnyomásod, míg itt lesztek.

- Kibírom ám anélkül is...

- NEM! Megmondta az orvos!

- Jó, hát mérd... 

- Gyógyszeredet bevetted?

- Óóó...

- Na jó, mindenkiét megmérem, aztán ti méritek az enyémet. Így jó lesz?

- Rendben.

Így aztán, hogy ne érezzem magam betegebbnek, mindenki sorra került. Aztán csak röhögcséltünk, milyen jó kis baráti összejövetel az ilyen... Szépen, lassan jár az idő felettünk is.

Szolnoki kert

Mondogatják, milyen klassz, hogy ennyiféle virág van a kertünkben, pedig csak azért hiszik ezt, mert még nem látták anyukámék kertjét.

A fotók sajnos nem a legjobb minőségűek.

Anyukámék kertje

December huszonhetedikén.

Zöld dió

Nem értem, mi történt anyukámmal, ha nem mostanában találkoztunk volna, akár aggódnék is, hogy valami nincs rendjén. Épp ezért nem tudom hová tenni a mai üzenetét a facebookon:
"Most kezdem szurkálni a diót, és csak TTTTEEEEE szereted, nyava lyáskám. Csók anyád."

Zöld dió befőtt készül. Amit valóban csak én szeretek a családból.

Ezek a szülők

Anyukám azt mondta, ő bizony észrevette, hogy sosem hagyom békén Zét, aminek az lesz a vége, hogy Zé megelégeli ezt a helyzetet és majd nézhetek, ha magamra maradok. Tegnap úgy "beástam" magam a pincelejáróba egy kis takarítás végett, hogy csak később vettem észre, Zé nyolcszor is keresett telefonon. Mire visszahívtam, már a kapu előtt állt az autóval, hazajött ebédidőben, mert nem tudta elképzelni, miért nem veszem fel a telefont.
Erről ennyit...

Hiába is magyaráznám

Annyira el vagyok keseredve. Apukám felhívott, nem érti, hogy kerülhettünk ilyen helyzetbe. Hajtogatta, hogy másképp kellett volna, gondolkodni, előrelátóbbnak lenni. Én meg mentegettem magam. De miből? Hogyan? Hisz semmi luxusra nem költünk, nagyon összehúzzuk magunkat hosszú hónapok óta. Akkor is. Előbb kellett volna gondolkodni, előbb kellett volna ésszel cselekedni. Szerinte valamit nagyon rosszul csinálhatunk, ha így állunk. Egyszerűen elfogyott a türelmem, a sírás határán voltam, alig tudtam megszólalni, de azért kipréseltem magamból a szavakat:
- Akkor mondd el, mit kellett volna tennünk? Mit kellett volna tennem, hogy ez ne következzen be? Adj valami tanácsot!
A válasz az volt, amit már annyiszor hallottam másoktól is:
- Nem tudom, nem tudom, nem tudom...
Hát én sem tudom, pedig hónapok óta próbálkozom, hogy másképp legyen.

Hol is olvastam?

- Nem is tudom, hogy megújítsam-e a jogosítványom? Én sem vezetek már régóta, mert úgy vagyok vele, mint te is, azt sem tudom a jobb oldalon melyik pedál van. Olvastam valamelyik kommentben, mikor ezt írtad. Vagy hol is olvastam? Nem is ott olvastam. Akkor hol olvastam? Honnan szedtem ezt egyáltalán? Én nem is tudom. Nem szedtem sehonnan...
Le kellett tennem a telefont, mert tartottam attól, hogy hangosan felnyerítek a magyarázkodásán. Mert ő nem tudja, hogy én tudom, amiről ő azt gondolja, hogy nem tudom, pedig már hónapok óta tisztában vagyok vele, csak azt várom, hogy egyszer kibökje.

Telnek a napok

Punnyadás van. Anyukám nem az a fajta, aki hagyja, hogy segítsünk neki. Így aztán fekszünk, avagy ülünk... időnként eszünk valamit és bámuljuk a tévét. Egyik délután meglátogattuk apukámat, aki ahhoz képest, hogy elképzelni sem akarta tudta, hogy jön haza két ünnep között a kedvesétől, majd kiugrott a bőréből örömében, mikor meglátott minket. Másnap szemüveg projekt volt, immár három gyermek szemüveges. Zétől pedig kaptam cipellőt (olyat, amiben tudok fotózni erdőn-mezőn). Pet mikor meglátta, csak annyit mondott:
- Anyu, ez borzalmasan néz ki!
Hát nem is tudom. Nekem épp ez tetszik benne.
Tegnap este egyébként nem bírtam tovább, mikor anyukám elment lefeküdni, kiosontam a konyhába elmosogatni, rendet rakni... Ma újra. Sőt gyártottunk egy tortát, azt a fekete-erdőset, ami karácsonykor még sem készült el. Titokban. Bár kétlem, hogy anyukámnak nem tűnt fel a nagy jövés-menés, amit rendeztünk közben a lakásban.

Tőmondatok

- Kisétáltad magad?
- Ki...
- Hát te!
- Mondom, hogy ki...
- Hát mondom, hogy te!
- Hát én?
- Jaa, most esik le, hogy te ki...