Nehéz eset vagyunk

Napokig keresgettünk, túrtam az internetet, mire sikerült egy jó szállást találnom a Dunakanyarban, de a férjem nem volt elragadtatva, így visszamondtam. Foglaltunk másikat, közelebb. Aztán tegnapelőtt olvasva a hotelről írt véleményeket teljesen padlót fogtam: fix zuhanyzó a szobákban. Hahh, s mi van az esetleges nehéz napokkal?  Mert ugye, ki tudja így a változókor közepén? Szükség esetén fejen állva kilötyizheted magad? Vagy vizet engedhetsz vödörbe, és csapkodod belőle magadra a vizet? A férjem azzal nyugtatgatott, hogy szerinte egy ilyen szállodában, superior szobánál ez lehetetlen. Fel is hívta a szállodát és kiderült, nem, nem az! Fix zuhanyzó van minden szobában. Így visszamondtuk ezt a foglalást is, pár nappal a nyaralás előtt.
Mázlink volt, találtunk másikat. Még közelebb. Távolabb nem volt. Így elmondhatjuk, idén szinte a szomszédba megyünk nyaralni.

Változókor ez, vagy mi

Nem tudom, ki hogy van vele, de a változókort még nem tudtam megszeretni. Minden kiszámíthatatlan, képtelenség előre tervezni. A hormonjaim folyamatosan játszadoznak velem, úgy érzem, nem vagyok ura a testemnek. Folyamatos bizonytalanság, amit érzek, nem tudom, mikor kezdődött, s mikor lesz már vége. Sokszor csak begubózva üldögélek az ágyam szélén, végtelenül szomorúnak érzem magam ok nélkül, egyedül szeretnék lenni, miközben arra vágyom, hogy a férjem átöleljen és csókokat repítsen felém, néha meg csak úgy elindulnék bele a világba, soha vissza nem fordulva. Időnként békésen szemlélem magamban a változást, szeretem ezt a fajta nyugalomérzést, ami ilyenkor körülölel, majd elkap valami, s kétségbeesve vizsgálom a tükörben önmagamat. Most akkor eltűnik a nő és már csak a nagyi marad? Nincs már, talán soha nem is volt bakancslistám, teljesnek érzem az életet, amit élek, pedig nagy dolgok nem történnek velem. Vagy mégis lemaradnék valamiről?
Próbálkozom. Hagyom magam sodorni, aminek meg kell lennie, az úgy is meglesz. S talán ez az időszak is elmúlik egyszer, hogy teret adjon valami másnak.

Egyszer csak feltűnt

Először nem tudtam mire vélni, miért is keresett meg egy héttel a névnapom után sűrű bocsánatkérések közepette, hisz évek óta nem tartjuk a kapcsolatot, aztán mikor belekezdett abba, hogy hatvanhárom évesen elment az esze és összeköltözött egy nála tizenhét évvel fiatalabb zongoratanárnővel, már mindent értettem. Dicsekedni szeretett volna. Nagyokat mosolyogtam, gondolkodtam, mit is mondhatnék neki, ám ismerve őt, ösztönösen csúszott ki a számon:

- Hát, akkor most kösd fel a gatyád...
Még próbálkozott valami papamacis dumával, de hát az a korszak már történelem előtti időkről szól, így nem is válaszolhattam mást, minthogy Zével már kilenc éve együtt vagyunk és köszi, minden rendben.