Zé annyira ragaszkodott hozzá, hogy mozduljunk ki a szabadba. Én meg csak álltam a tükör előtt, a könnyeimet törölgettem, képtelen voltam rábírni magam, hogy elmondjam neki, jó most nekem itthon, elég a kert, semmi kedvem kimozdulni. Szótlanul ültem be az autóba, próbáltam erőt venni magamon, bízva abban, hogy majd az ébredező, apró virágait bontó természet felvidít. A borús kedvemet észrevétlen váltotta fel valamiféle kétségbeesett és tehetetlen düh, én még ennyi fát nem láttam kivágva; az utak mentén, az erdők helyén tarvágások egész domboldalakon (természetvédelmi területen), a fiatal erdőket, mintha végigperzselte volna valaki egy lángszóróval.
Bármerre utazunk, mindenhol ezt látjuk, szinte nap, mint nap felbukkan egy-egy erről szóló cikk. Mi ez a mérhetetlen pusztítás? Kinek az érdeke húzódik meg a háttérben? S akkor huszonkétezer fa telepítésével büszkélkednek? Könyörgöm, többszázezret öltetek meg az elmúlt pár hónap leforgása alatt...
A városunk is beállt a sorba, a temérdek fakivágás után pár napja kivágták a város legidősebb, ám ennek ellenére egészséges fáját is a belvárosban. A miértre eddig senki nem kapott választ.
