Nagyon bátortalanul hívtam fel apukámat, mert kérni szerettem volna tőle - utólagosan a születésnapomra. Nyáron ment tönkre a fényképzőgépem akkumulátora, pénzünk nincs újra. Kaptam válaszképp egy "talán"-t, ami után a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Ha nincs pénzünk befizetni a rezsinket, akkor megengedhetem-e magamnak az effajta költekezést? A "mentségem" csak annyi, hogy teljesen félembernek érzem magam a gépem nélkül. Nagyon hiányzik egy-egy pillanat megörökítése.
Anyukám azt mondaná, foglald el mással magad: takaríts, varrj, főzz! De vajon, ha az ember nehéz helyzetbe kerül, le kell süllyedjen a létezés szinte nihil szintjére, ami teret ad az rajta és a környezetén egyre inkább eluralkodó elkeseredettségnek és beletörődésnek? Ez vajon a helyes út? Belefásulni a mindennapok tehetetlenségébe? Amikor már nem szólnak a napjaid, hogy nem akarod észrevenni, hanem egyszerűen nem veszed észre a világ megannyi apró csodáját, vagy egyszerűen csak a szépet. Észrevétlen tűnik el a mindennapok varázsa, ami életben tart.
Fotózni szeretnék újra. Az én régi kiöregedett gépemmel. Mindent, ami megérinti a lelkem egy darabját, ami elvarázsol akár csak egy töredékpercnyi időre. Másnak talán semmitmondó dolgokat: az ablakunk alatt csiripelő verebeket, az őszben nyíló dáliákat, a mélyszürke felhőket, az októberi erdő fátyolos fényeit. Csak ennyit szeretnék...