Ködben indultunk a szüleimhez, ott is minden napunk szürke, sokszor ködszitálós volt. A kertbe se nagyon volt kedvem kimenni, aztán csak rászántam magam, s milyen jól tettem. Az ezüstfenyő tűlevelein megannyi apró vízcsepp kukucskált a világra, a virágokat sűrű gyöngyként fedte be a pára. A mindenre rátelepedő nyirkosság, mintha valami mozdulatlanságot követelt volna a természettől. Mindig ámulatba ejt a természet szépsége, megannyi apró csodája, kicsit eltereli a figyelmem nem szeretem időjárásról.
Hazafelé épp arról beszélgettünk Zével, mennyire más érzést kelt bennünk az alföldre ülő végtelen ködtakaró látványa, mint a dombok között megbúvóé, amikor Zé meglátta a napot. A fénye gyengén szivárgott át a vastag párán, majd egyszer csak szinte a semmiből előbukkant a kék ég a nap fehéren vakító sugaraival. Félix fiamnak (Petrussal ott maradtak anyukáméknál) küldtem egy gyors fotót, mire ő:
- Végre... van értelme az életemnek.
Valahol én is azt éreztem, fellélegezhetek annyi nap után.
Ma már újra köd borult a tájra. Most ott süt, ahonnan jöttünk.