Talán mások is érzik már az őszt, ahogy halk melódiával simítja végig a lélek húrjait, míg a nyár elsuhanni látszik, szinte észrevétlen. Nem tudom, van-e értelme az újrakezdésnek éppen most, mikor hónapok óta csak fejben rovom a sorokat, nincs idő, ha mégis, lusta vagyok, illetve egyszerűen csak nincs kedvem odaülni a gép elé, mert mindig van valami más, miközben az agytekervények szálain hol csendesen ballagnak, hol zakatolva süvítenek a betűk, szavak, mondatok, nem hagynak nyugodni, míg a feledés homályába nem merülnek, akkor meg bánkódom, miért nem adtam magamnak időt.
Öregszem, ami nem azt jelenti, hogy öregnek érzem magam, de valamiért vízválasztó az 51. év, ahogy a februári betegség is az életemben. Másképp látok, hallok, élem meg az engem körülölelő világot. Akárhogy is nézem, ez az év a változásokról szól, kis és nagy tereken, körülöttünk és önmagunkban is. Mire a hajam teljesen ezüstté válik, a legkisebb is kirepül otthonról, elcsendesedik a ház. Remélhetőleg, szeptemberben túl leszek a vizsgáimon, amik februárban lettek volna esedékesek, majd májusban, de elmaradtak. Várom. Talán az utolsó dolog, amit kötelesség szinten teljesítenem kell. Megfogadtam, utána semmit... Élnem kell, magamba szívni a világot, benne lenni, részévé válni, azt tenni, amit szeretek.
