Az elmúlt napokban még fel sem eszmélve a télből, szinte észrevétlen szívtuk magunkba a közelgő tavasz langyos illatát, miközben átrohantunk a napokon. Ma újra esik a hó, mintha egy utolsó tánccal búcsúzna a tél. Nézem, ahogy a hópelyhek megkapaszkodnak az ágak között, megbújnak a fűcsomók töveiben, miközben némelyikük a járdán elolvadva, csillogó feketére festi az aszfaltot. Ha tehetném, azt kívánnám, hadd nézhessem még pár napig táncukat, hogy belefeledkezhessem megnyugtató fehérségbe, hallgathassam a csendet, ami körülvesz.
Fáradtnak érzem magam. Nem fizikailag, inkább lelkileg. Sok volt az elmúlt pár nap. Menni erre, arra. Sorban állni, várakozni, intézni. Közben a fél család lebetegedett, akár ügyeletet is vállalhattam volna, annyit volt a telefon a fülemen. Felüdülésnek tűnt a hétvége, mikor Zé unokaöccse és annak felesége vendégeskedtek nálunk. Most szusszanunk egy kicsit, hogy holnap újra neki induljunk. Aztán valamikor pihenünk is.
