Már nem is emlékszem, mikor keresett meg a levelével. Egy fotóm eredetijét szerette volna elkérni. Hogy mondhattam volna nemet? Kedveltem az alkotásait, sokszor szinte simogattak a képei. Szerettem, ahogy megfesti a természetet, a lágy pasztell színeket, a finom kréta- és ecsetvonásokat. Közel éreztem őt magamhoz.
Épp ezért öröm volt vele levelezni, akkoriban még telefonon is sokszor felhívott. Kedves, mókázó öregúr... Mennyit beszélgettünk abban az időben! Aztán egy nap előrukkolt a fotóról készült pasztell képpel. Ó, nagyon tetszett, tényleg olyan volt a nagyszüleim házának gangja, amilyennek megmaradt bennem. Az emlékek édes, mélabús homályába feledkező.
- Ajándék, de el kell jönnöd érte - mondta. Húztuk, halasztottuk a dolgot. Hol én dolgoztam, ő pedig állandóan utazott. Tavaly újra kaptam tőle egy levelet. Kérdezte, mi legyen a képpel, hisz az enyém.
Ma tudtam meg, hogy már sosem adhatja át nekem... Reisz Tamás festőművész már az égi alkotó táborokat járja, a napokban vagy talán ma hosszú betegség után elhunyt.
