Unalmamban máshol olvasott kérdésekre válaszolgattam csak úgy magamban magamnak. Az utolsó kérdés annyi volt: Félsz az elkötelezettségtől?
Tizenöt évnyi házasság, majd az azt követő válás után rettegtem mindentől, ami valamiféle elkötelezettséget jelent számomra. A kapcsolataimban elfogadtam azt, akinek kicsit is kellettem. Nem akartam észrevenni, hogy önnön csapdámba sétálok bele, s ezzel hagyom, hogy használjanak, ahogy én is tettem azt másokkal. Vad voltam sokszor, aki közel engedte a vadászt, de az utolsó pillanatban elillant előle.
Akinek igazán kellettem, azt elüldöztem magam mellől. Vágytam a szeretetre, de én féltem szeretni. Ahogy érzékeim figyelmeztettek egy-egy közeledő érzelmi viharra, máris ütöttem, rúgtam a másikat, mert úgy gondoltam, csakis így menthetem önmagam. Azt gondoltam, elég egy ölelés, egy jó szó, egy kedves gesztus, miközben nagyon is tisztában voltam azzal, hogy hamis világot építek magam köré, hogy ne kelljen szembenéznem a félelmeimmel, ne lássam a múlt fájdalmainak be nem gyógyuló sebeit. El akartam hinni, hogy így jó nekem. Képtelen voltam elfogadni, ha tudtam is, hogy ez az út egyre lejjebb és lejjebb visz.
Zé volt az egyetlen, aki képes volt arra, hogy megszelídítsen. Aki nem engedte el a kezem akkor sem, amikor kétségbeesve menekülni próbáltam. Türelmes volt, odaadó, féltő. Újra megtanított szeretni és bízni. Ő általa képes lettem elfogadni és tisztelni másokat. Már nem volt szükségem maszkokra, amik eltakarták az igazi arcomat mások elől. A játék már nem cél volt a túlélésért, csak az élet része lett. Zé az, aki mellett újra önmagam lehetek, ahogy gyermekkorom napsütötte, pipacsos virágmezőin.
Már nem félek elkötelezni önmagam valaki mellett. Eszmék, ideák mellett igen. Bár érdekes, az elkötelezettség szó kapcsán, senki nem erre gondol. De ez a téma már egy másik lapra tartozik.
