Megfigyeltem, mindig hónap közepe felé kezdek el görcsölni a mindennapokon. Felébredek éjszakánként, néha úgy érzem, még a világból is kifutnék, hogy ne kelljen újra és újra szembenéznem a mindennapi problémáinkkal. Türelmetlenül várom a reggel, mintha a jótékony világosság valamit is változtatna a dolgainkon.
Múlt hónapban előre tudtuk, hogy nem lesz elég a pénzünk a következő hónap elejéig. Milyen jó, hogy eszembe jutott az a rengeteg vas a padláson. Zé meg nem volt rest lehurcolni azokat, hogy elvigye és leadjon mindent, ami mozdítható. Így éltünk napról, napra. Akkor sem panaszkodtam, mert minden napra jutott. Néha azért belegondolok, milyen élet ez így? Szép lassan veszünk vissza az igényeinkből, mert már nem tudom azt mondani, a samponra, a hajlakkra, az öblítőre, a mosogatószerre, akár az papírszalvétára sem, hogy szükség. Szükség az ennivaló, amit megeszel, a ruha, amit hordasz, a cipő, amit a lábadra húzol. Az eszembe sem jut, hogy moziba menjünk, a színház már jó ideje luxus. Sokszor magunktól veszünk el. Tisztelem és csodálom Zét, mikor valamire azt mondja "nem kell", s tudom, csak azért ez a válasza, hogy a gyerekeknek több jusson.
De vajon meddig mondhatjuk azt, hogy nekünk nem kell? Mennyit engedünk még elvenni magunktól? Az igényeinkből, a szükségeinkből, egyáltalán az életünkből? Nem akarok így élni, oly kevés számomra az effajta létezés, ha másoknak épp az is a célja: fásult, gondolkozásra képtelen, sorsukba beletörődött lelkekké formálni minket.
Dolgozni szeretnénk, változtatni az életünkön. Magunk mögött szeretnénk hagyni a sűrűn lakott civilizációt, s nem tudom elfogadni, hogy ne történjenek a dolgok, amik előrefelé visznek a céljaink felé...
Mozdulatlannak tűnik minden. Mintha egy kísérteties állomáson vesztegelnénk, ahol csikorgó, berozsdásodott vagonok hangjaiból komponálna szívet sajdító éneket a párás, késő őszi szél. A kopott óramutatók lomha lassúsággal vonszolják magukkal a perceket, a lélek csak annyit érez, valami változás van készülőben, de azt nem, mikor mozdul meg körülötte a világ. Idegtépő a várakozás a ködbevesző, szürke peronon.
(Link: Montázs Andrej Tarkovszkij Stalker c. filmjéből - 1979)
