Mondogattam régebben Cavebear barátomnak és a Mátrában élő régi, kedves ismerősömnek is, hogy küldjenek már nekem egy sünt, de mindegyik csak azt hajtogatta, menjek el érte, ha kell nekem olyan. Így aztán be kellett érjem egy Cavebear által kapott plüss sünnel, míg Milla leányom el nem orozta tőlem. Én pedig tovább sóvárogtam egy ilyen kis állat után, hisz két éve is csak pár percre láthattam egyet, amint fényes nappal rendezgette apró lábait, hogy mielőbb elrejtőzzön a bokrok árnyas rejtekében.
Egyik este Zé kiáltott a bejárati ajtóból, hogy szedjem a lábam, ha érdekeset szeretnék látni. És igennnn, ott volt! A SÜN! A sün, aki falja a tojást, a csirkehúst, a számára fogott szöcskéket, éjjeli lepkéket és a számára gyorsan összeeszkábált, csinos kis házikóban alszik. Apró kölyök. Akit azt hiszem, még sem szeretnénk megtartani. Mert ugyan bájosan kedves, szeretnivaló állatka, de szabadságra vágyik. Indulna, menne valamerre, mi pedig nem engedjük... Féltem őt, mert még olyan kicsi. Holnap mégis útjára kell bocsájtanunk valahol a közeli erdőben. A természet rendje ez, csak néha olyan nehéz tudomásul venni...