A legnagyobb lányom zokogva hívott fel délután, haza akar jönni. Elege van az egyetemből, a barátjából, azt mondja, ő inkább elmegy Afrikába önkéntesnek. Remélem, nem gondolja komolyan, hisz négy, kilences átlaggal zárta az évet. Az egyetem elvégzése után is el lehet menni Afrikába...
Az eggyel kisebbik a tegnap estét zokogta végig, mert bár felvették a pécsi egyetemre (igaz, nem az elsőnek megjelölt szakra), az egyik legrosszabb kollégiumban kapott helyet, ahová nem szeretne menni. Vigasz, ha már elindul az év, kérheti az áthelyezést máshová.
A nagyfiam ugyan kitűnő előrehozott érettségit tett angol nyelvből, de már jelezte, ha a nyelvizsgájához nem is, de matematikából külön tanárra lesz szüksége a jövőre esedékes felvételije miatt. Esténként pontokat és krediteket számol, s hozzám rohan, ha nem ért valamit. Én az egészet nem értem...
A negyedik a gimnáziumot kezdi, kollégiumba költözik, ráadásul csak ide a város túlsó végére, de hát ez is az AJTP része.
A két kicsi egyezkedik, mikor hogy járnak majd suliba, hisz ők még egyfelé mennek, de már nem sokáig. A legkisebb lányom nyolcadikos, a legkisebb is ötödikbe lép.
Még mindig úgy írom és fogom is: kicsik, pedig már minden gyermekem nagy, nagyobbacska, semmiképpen sem kicsi. Nem gondoltam én ezt annak idején végig, nem... Pedig komolyan annyira büszke vagyok rájuk. Csak néha úgy érzem, nincs elég erőm és türelmem, s ilyenkor mindig arra gondolok, legalább időm legyen...
