Csak ott álltam a fonyódi parton és nem akartam hinni a szememnek. Idén már második alkalommal. Nyár elején a part menti sziklák közül tűnt el a víz, most meg...
Mert én szeretek a víz mellett feküdni és becsukott szemmel hallgatni, ahogy a hullámok nekicsapódnak a köveknek. Elrévedni a messzi távolba, vagy a part mellett úszkáló kishalakat figyelni, ahogy be-betévednek a kövek közé, hogy aztán villámgyorsan elillanjanak onnan. Most meg csak ott ültem a parton és bámultam, ahogy Zé és a legkisebb rúgdossák a bokáig sem érő vizet. Jókat mosolyogtam egy idős házaspáron, akik rózsaszín napernyőt vonszoltak maguk után, majd alkalmas helyet találva annak, apus leszúrta azt az iszapba, hogy mamus annak árnyékában pihenhessen. Mamus körbenézett, majd megnyugodva, hogy senki nem nézi őket (mert egy rózsaszín napernyő nyilván senkinek nem szúr szemet), rávetette magát egy gumimatracra, miközben apus kényelmesen elhelyezkedett az ernyő alatt. De hol a matrac úszott arrébb, hol a napernyőt kapta fel a szél. Apus győzött rohangálni a vízbe asszonyért, ernyőért, majd kifáradva nyúlt el a langymeleg víz iszapjában. Közben Zé és Fixi teljesen eltűntek a szemem elől, sőt Kamilla lányom és a barátnője is. Én pedig még mindig ott ültem a parton és néztem az ég kékje alatt repkedő sirályokat, a part mentén úszkáló hattyú családot, na meg az iszapban csúszkáló fürdőzőket (délután láttam egy kagylót, ugyanazon mozgással haladt a sekély vízben, mint ők), s azon gondolkodtam, hogy lám, szép lassan fogyatkozunk, már csak három gyerek jött velünk, azok közül is egy - nem a miénk... Aztán előkerült Zé és a legkisebb, unszolásukra velük tartottam a langymeleg vízbe, hogy aztán krokodilként hasítsam a vizet, majd lamantinként haladjak a part felé. Nesze neked balatoni romantika!