Mondtam a legkisebbnek, csináljon valamit a kutyájával, mert csomókban lóg a szőre, filcesedik, borzalmasan néz ki szegény. Szinte alig hallhatóan válaszol:
- Jó.
Csak ennyi. Gondoltam, ennyivel le is tudta. Fel sem tűnik a csend. Nem sokkal később azonban hallom, ahogy Zé hazaérve kiabál a nappali felől:
- Szívem, hát mit művel ez a gyerek, miért engeded neki?
- Miért, mit művel?!
- Gyere ide és nézd meg!
- Megyek már, nyugi!
Félix fiam ül a nappali közepén, kezében olló, előtte a kutya, mellette legalább akkora halom szőrkupac, mint maga az állat.
- Kisfiam, te mit csinálsz?
- Te mondtad, hogy kezdjek valamit Cseppkével. Hát megnyírtam.
- De így??? Ilyen állat nincs is, mint ahogy ez a kutya most kinéz... Szörnyű!
- Én nem viszem ki ezentúl a házból. Mit szólnak az utcán? - szól közbe Zé.
- Majd kiviszi a gyerek!
- Én nem viszem, az biztos - vágja rá a legkisebb.
- De most úgy néz ki, mint egy birka, akit futtában nyírtak meg! Így nem vihetjük sehová.
S ez még nem volt elég. A kutyát megnyírta, a macskát öltözteti. Az meg tűri... Talán még tetszik is neki. Úgy pózol nekünk, mint valami celeb.
Azt mondják, a kedvencek hasonlítanak a gazdáikra. Hát remélem, ha ezeket meglátja valaki, nem von le messzemenő következtetéseket.