Szombaton beszélgettem Ildi barátnőmmel az esküvőről. Gyakorlatilag egy óra alatt padlóra kerültem, mire Zé hazaért, már nemhogy az esküvőről nem akartam hallani, esküvőt sem akartam.
- Nem lehetne a polgárira magunkkal vinni Jánost, hogy ott összeadjon minket ő is?
Mert nem szeretnék én virágokkal felcicomázott termet, a hajamba se virágfonatot, csokrot hajigálni még kevésbé (bár ezt szerintem senki nem gondolta komolyan). Esküvői torta? Vendéglátás? Én legszívesebben kivonulnék valami erdei tisztás közepére, hogy adjanak össze minket ott a szabad ég alatt. Tanúink lesznek a föld és az ég, a fák és a madarak. Nem lehetne?
Zé látva a kétségbeesésemet, fölém hajolt:
- Látom szívem, te ezt képtelen vagy elhordozni. Ne aggódj, innentől kezdve kezembe veszem a
Így szombat este már valamivel nyugodtabb szívvel, de még mindig nem megnyugodva mentem ruhát próbálni. Zé ingén már készek a keskeny berakások, csipke is került alájuk. Az én ruhám még csak körvonalazza a terveinket, úgy tűnik még sem leszek tehenészlány, bár sok fodor lesz a ruhán, alul kettő is: az alsó szoknya fodra kibuggyan a felső alól. Romantikus, álmodozó Shrek menyasszony annál inkább - végül is a hajam színe már adott hozzá.
Értékeltem pásztor János hozzáállását, tegnap istentisztelet után megígérte, hogy az esküvőn semmi olyan nem fog történni, ami által azt érzem, hogy totálisan a középpontban vagyunk. Mondta ezt azok után, hogy a gyülekezet előtt is bejelentette az esküvőnk napját, minden szempár ránk szegeződött és hangos tapsvihar tört ki, én meg nem tudtam, hová bújjak.
Mindig is tudtam, sosem lenne belőlem se jó színész, se rossz politikus. Nem szeretek nyilvánosság előtt szerepelni, megszólalni sem sok ember előtt.