Mától Zé is dolgozik. A piacon árulja a virágokat, palántákat. Azt mondta, aggodalomra semmi ok, ő nagyon szeret ilyesmivel foglalkozni. Kicsit kételkedve fogadtam a szavait, mert rögtön magam előtt láttam, amikor még rendvédelmisként gazemberek után futkosott, ha kellett ütött, most meg ez a hatalmas erős ember, törékeny virágpalántákat gondoz és kínál másoknak... Különben is, alig tud pár virágot megkülönböztetni egymástól.
Így aztán jó nagyokat pislogtam, miközben telefonon beszéltünk, Zé a vevőkkel poénkodott, udvarolt nekik, lökte a szöveget a virágok neveivel. Szerintem még annak is eladott valamit, aki nem is akart venni. Mintha egy vérbeli kofát hallgattam volna, aki egész életét a piaci standokon töltötte. Azt a fajtát, akitől veszel valamit, és öt standdal arrébb gondolkodsz el, hogy tulajdonképp, te nem is szerettél volna vásárolni... Csak hát annyira kedves volt és bókolt, és kiválasztotta és megmutatta, és egyszer csak ott volt a kosaradban.
Lehet, hogy számomra is ilyen észrevétlen adta el magát? Most akkor feltehetem magamnak a kérdést? Kihez megyek én április tizennegyedikén feleségül?
Zé beleült a kosaramba...
