Holnap úgynevezett teadélután lesz a gyülekezetünkben. Csak nekünk nőknek, rendhagyó alkalom. Fura érzések kavarognak bennem. Várom, mert kicsit ez az összejövetel a Prince Edward-szigetén, Avonlea városkában élő nők társasági életét (Váratlan utazás c. kanadai filmsorozat) juttatja eszembe... Kicsit félek is tőle, mert még sosem vettem részt ilyesmin.
Valamikor december elejére lett ez az alkalom tervezve, aztán valami mindig közbejött. Hol egy szombati munkanap, hol egy iskolai verseny, hol a hirtelen jött hóesés. Miközben ez leesett, azt a kutya megrágta, satöbbi. Hányszor hallottam, imádkozzunk, hogy most már semmiféle akadály ne gördüljön az összejövetel elé. Annyit gondolkodtam ezen. Miért akadály egy verseny, amire a teadélutánt szervező pedagógusnak fel kell készíteni a diákokat? Egy országos havazás? Miért akarjuk annyira, hogy a mi elképzeléseink szerint történjenek a dolgaink? Miért kiáltunk ki annyi mindent rossznak csak azért, mert az ego ezt kívánja?
Úgy szeretném ezt elmondani a többieknek. De félek, hogy megbántanám őket... Mi a helyesebb ilyenkor, hallgatni vagy szólni?
