Meglesz a karácsonyfánk, hétvégén mehetünk érte.
Idős úr vezetett minket a garázssorok mögött található Vitéz-telepre, ahol az ő kertecskéje is meghúzódik. Már a sarkon szemünk elé tárult az a rengeteg növekedő fácska, ott álltak egymás mellett sorakozva, csillogó fehér ruhában. Persze, hogy Zé az első három méter után megtalálta a nekünk legmegfelelőbbet, én meg csak mentem és mentem volna be a sorok közé, a hó alatt megbújó föld puhasága tartott csak vissza. Míg keresgéltünk, Zé kérdezgetett, a bácsi mesélt. Repülőszázados volt valamikor, abban a városban tanult, ahol én felnőttem. Hirtelen akadt egy csomó közös ismerős. Aztán ott volt a kerti kút, aminek vize öt méter mélyről tör elő itt a dombok között, meg a benzines szivattyú, mert öntözni muszáj volt a nyári forróságban. Aztán elmondta, hogy ne vigyük a fát rögtön a lakásba, csak valami hűvös helyiségbe, s higgyük el, megfogja majd, ha kiültetjük, mert régebben is vittek tőle, az a fa is él és virul.
A jövőben nem is szeretnék városi kereskedőtől vásárolni, mert így fát választani, sokkal nagyobb öröm, egyszerűen természetesebb, emberközelibb.