Valahonnan az ajtó mögül: "mostan kinyílt egy szép rózsa virág, akit régen várt az egész világ"... Iszonyatosan fals, elviselhetetlenül magas, elnyújtott fejhangok idegeket bénító egymásutánja. A lakás különböző pontjain mereven maguk elé bámuló, majd hunyorgó, gyanakvóan vizslató szempárak tulajdonosai. Meggörnyedt hátak, behúzott nyakak, fülekhez emelt kezek. Az óramutató cammogónak tűnő másodpercei. A hideg szél kavarta, zuhogó hó lehangoló látványa az ablakon keresztül. Borús, soha véget nem érő érzése a télnek.
Zé türelmét vesztve a távolból:
- Bevallom, bevallom én öltem meg! Nem bírom tovább! Én öltem meg, beismerem...
- Kit?
- Bárkit. Bááárkit!
Valamivel később.
- Zé, felhívhatom a kátéertét?
- Ne haragudj, de időközben elveszítettem a hallásomat. Légy szíves, mondd még egyszer!
- Most jó bunkónak lenni? - szól vissza, majd duzzogva elviharzik a szobája felé.
Nem... Nem akarom. Nem szeretném még egyszer. Kérem, mentsenek meg...
