Tegnap végeztünk a takarítással. Mára csak egy kis varrás és a sütés, főzés maradt. Zé lebetegedett, így a munka java rám vár, mert úgy tűnik rajtam kívül mindenki fáradt. De sebaj, a képviselőfánk tésztája épp pihen, így van némi időm leülni. Igaz, csak rövid időre. Még szerencse, hogy a fát napokkal ezelőtt feldíszítettük.
Most épp Zén vigyorgok, eszembe jutott, ahogy délután beleesett a frissen elkészített, túrós süteménybe. Pontosabban beletenyerelt. Persze akkor nem nevettem, majdnem elsírtam magam. Tegnap meg azon, hogy kaptunk a gyülekezeten keresztül egy ajándékcsomagot, a felajánló szeretett volna inkognitóban maradni. Ebben pedig annyi az érdekes, hogy véletlen meghallottam az ajándékozó nevét, ismerem őt: pránanadis. Kicsi a világ... Előtte meg azon bőgtem el majdnem magam, hogy a konyhai függöny megvarrásáért nem kértek egy fillért sem, pedig nagyon számolgattuk a pénzünket, hogy legyen miből kifizetnünk. Aztán bevásárlás közben találkoztunk az egyik kedvenc csipketerítős néninkkel, aki megkért ugorjunk el hozzá, mert oda szeretné adni azt a gyönyörű, hímzett angol terítőt, amit már hónapokkal ezelőtt kinéztem nála.
Hálás vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül minket. Hogy valamiért szimpatikusnak találnak minket, valamiért kedvelnek, szeretnek bennünket. Talán ez a legjobb érzés így karácsony táján.
