Valamikor a nagymamájától örökölte a csipketerítőt, aki talán még az ő nagymamájától kapta. Nem használták sosem, egy ruháskosár alján pihent, mióta csak hozzájuk került.
Szilvia tudja, mennyire szeretem az aprólékos munkával készített csipkéket, mégis meglepett, mikor úgy döntött elküldi nekem a terítőt, hisz legtöbbünk számára fontosak a szeretteinktől ránk hagyott apróságok. Épp ezért felettébb hálás voltam a gesztusért; valami apró, horgolt terítőre gondoltam, amilyenek nagyszüleim tiszta szobáját is díszítették.
Bevallom, mikor megláttam, a lélegzetem is elakadt nem csak a mérete, de szépsége láttán is. Nem is láttam még ehhez hasonló csipkét. Többféle technikával készült csodálatosan, mívesen összedolgozva. De nem csak ezt kaptam tőle. Egy hegyi kristályokkal díszített réges-régi nyakláncot is (persze erről egy szót sem szólt). Ajándékba. Csak úgy, mert mint mondja a tárgyainknak is rendelt helyük van. Ezeknek nálam. Külön kihangsúlyozta, meg ne merjem köszönni egyiket sem.
Egész éjjel az járt a fejemben, mivel érdemeltem ezt ki? Miért pont nekem ajándékozta? Hogy is gondolhatta, hogy ezért nem jár köszönet? S akkor azokat az apróságokat még meg sem említettem, amit a gyermekeimnek és Zének küldött.