Imádkozom. Egyszerű, földi dolog jár az eszemben, egy autó. Az autó. Nagyon tetszik. Kérem Istent, ha az akaratában van, maradjon meg nekünk. Közben eszembe jutnak azok az emberek, akikkel aznap beszéltem telefonon. Kettő közülük nagyon közel áll hozzám. De mindannyiukért hálás vagyok. Nem csak értük, a többiekért is, akik az utóbbi időben közel kerültek hozzánk. Nem tudom igazán szavakkal kifejezni, amit érzek, elerednek a könnyeim.
Egy ideje érzem, ahogy Isten nap, mint nap farag minket, tanít. Talán eddig is ezt tette, csak mi nem vettük észre. Mert annyira MI akartunk mindent. Jobbá lenni, jót tenni... Aztán eljutottunk oda, hogy csak annyi volt a szánkon:
- Uram, itt vagyok.
Már nem harcolunk, hagyjuk megtörni az akaratunkat, az ÉN-t. Tanulunk türelmessé válni, figyelni, észrevenni, tenni. Megbocsátani. másoknak, önmagunknak. Szeretetben. Rájöttünk, ha elfogadjuk Isten vezetését, kinyílnak a kapuk, az addig bezárt ajtók. Nem könnyű út ez, mégsem érezzük tehernek. Mintha együtt mozdulnánk ilyenkor az egész világmindenséggel. Most érzem igazán, mit jelent és menyire igaz, ha megalázzuk magunkat, Isten felemel. Hálás vagyok mindazért, ami történik velünk. S azért is, mert ezeket juttatja eszembe egy autóról, amit szeretnék...
