Valamiféle kettős érzés volt bennem az autónk eladását illetően. Időbe került, mire meggyőztem magam arról, hogy muszáj eladnunk. De még akkor sem mertem belegondolni abba, hogy egyszer csak feltűnik maga a vevő...
- Hát elmész Döncike - suttogtam magam elé, mikor aláírtuk az adásvételi szerződést. Döbbentem néztem egy pillanatig a papírra, hisz mindig is hülyeségnek tartottam, ha valaki nevet ad az autójának. Mert azok csak tárgyak, nem? Azt meg végképp nem tudtam hová tenni, mikor azon kaptam magam, hogy kicsordul a könnyem, ahogy néztem a távolodó autó után. Ott álltam, mintha csak arra vártam volna, hogy visszaforduljon. Pierre (mert francia) meg csak ott állt megszeppenve, csendben várakozva. Ránéztem, végigsimítottam a kezemmel az ezüstösen csillogó karosszériáját, talán még rá is mosolyogtam. Szép ez az autó, szeretni fogom - gondoltam magamban szinte párhuzamosan azzal, vajon normális, hogy negyven felett ennyire érzelgőssé válik az ember?
