- Akkor most mi lesz?
- Hát akkor ez az autó nem a mi autónk lesz!
- Hát nem tudom, nem tudom. Ha ránézek arra az autóra...
Öt perc múlva csörgött a telefon. Hohóóó, visszahívás. Fülelni kezdtem. Nincs még eladva, épp most alkudtak belőle százötvenezret, hétfőn mennek érte, de tudja mit, ha tízezerrel többet ad és holnap elviszi, akkor a magáé. Nem volt számunkra kérdés. Másnap hajnalban vonatra ültünk, meg sem álltunk Kecskemétig. Onnan már autóval mentünk Szolnokra a szüleimhez.
Hónapok óta tervezgettünk, vártunk. Hányszor elkeseredtem, a párnába fúrva a fejem bőgtem titkon, mert nem tudtunk semerre mozdulni. A tél miatt, az eső miatt, a szűkös idő miatt, a lábam miatt... Zé is kitört időnként, vagy csak üldögélt magába roskadva egy-egy fárasztó nap után. Néha annyira sajnáltam őt, hogy már-már kezdtem feladni. Sokszor azt éreztük pengeélen táncolunk, mégis tartottuk egymásban a reményt. Meg kell lennie. Csak még egy kicsit türelmesnek kell lennünk.
Most van egy szép autónk. Amilyen még sosem volt. Amilyenről évekkel ezelőtt álmodni sem mertem. Isten segítségével. Anyukám, apukám és Zé apukájának segítségével. A barátaink segítségével. Nagyon, de nagyon hálás vagyok érte.