Napok óta üldöz:
- Írj már valamit végre!
Igaza van, annyi minden történt az elmúlt napokban. Mégis, ha arra gondolok, mivel is kezdhetném, mindig egy idejét múlt történet jut eszembe.
Még anno Münchausen bárótól kaptam egy apró, plüss repülős medvét. Tudtam, hogy kedves a szívének, mindenhová magával hurcolta a táskájában. Megegyeztünk, ha szakítunk, visszaadom neki. Nem egyszer, többször is próbálkoztam. Ő pedig itt felejtette, a táskámba csempészte, vagy egyszerűen csak a kezeim közé szorította búcsúzáskor, miközben szigorúan nézett rám. Görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy nálam legyen, mélyen hihetett abban, hogy ezzel magához láncol. Mintha valami mágikus kötelék lett volna kettőnk között az a kis tárgy.
Nálam maradt akkor is, miután már nem mert többé keresni. Nem szerettem, hogy a fiókom mélyén rejtőzik, mégis egy időre megfeledkeztem róla. Vagy talán nem akartam róla tudomást venni? Mikor a kezembe került, összefacsarodott a szívem. Fájt minden, nem volt jó emlékezni, mégis arra gondoltam, vajon most mi lehet Münchausen báróval? Hogy szerezhetnék róla valamiféle információt?
Mondtam Zének, hogy szeretnék megszabadulni ettől a jelentéktelennek tűnő emléktől, de nem akarom kidobni, találjunk ki valamit. Így esett, hogy mikor Zé a fővárosban járt, magával vitte és a valahol két megálló között a metrón leültette egy sarokba. Szinte hihetetlen volt az a megnyugvás, amit akkor éreztem, mikor felhívott, hogy már nincs nála. Repülős medve "elrepült", s érdekes módon vele együtt a Münchausen báróval kapcsolatos félelmeim is.
Mintha egy szomorú, olykor könnyeimen át megmosolyogtató történet végéhez értem volna. Becsuktam a könyvet, amelynek sorai rólam is szóltak. Jó érzés volt tudni, hogy következő történetnek már nem leszek részese.
