(Ha most papírra írnék valószínűleg csak egy kitépett lap emlékeztetne arra, hogy valamit írtam ide, amit számomra sem jó olvasni.)
Mindig eszembe jutnak János szavai, legyünk elfogadóak. Értem én, csak nem találom a helyem... Minél inkább látok dolgokat, annál inkább nem. Egy ideje nem járunk el istentiszteletekre (még nem tűnt fel senkinek), pedig én szeretnék... Szeretnék eljárni egy közösségbe, ahol nem számít honnan jöttél, ahol nem érdekel senkit a pénzed, s nem néznek le azért, ha nincs, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagy. Ahol a befolyásosabb emberek nem érdekeik alapján döntenek és nem ítélnek meg, ha másképp gondolkodsz, mint ők. Ahol nem kell szemet hunyni és nem kell befogni a füledet.
Talán Kata barátnőmnek volt igaza, mikor azt mondta:
- Hidd el, mi már nem tudunk beilleszkedni sehová... Járjatok el, ahová tudtok, anélkül, hogy tartoznátok valahová. Isten mindenütt tud szólni hozzátok.
Régebben Gáborék hívtak magukhoz, azóta össze-összejárunk. Imádkozunk, beszélgetünk. Szabadon, őszintén, kötöttségek nélkül. Sallangoktól mentesen. Szeretem.
