Épp azon gondolkodtam, milyen szerencsések vagyunk az új szomszédainkat illetően, mikor eszembe jutott a régi tulaj: Ancsa néni. Mielőtt elköltözött, sokáig vacillált, mi legyen a kiöregedett újfundlandijukkal. Egy ideig mi is beszéltünk arról, hogy örökbe fogadjuk, hisz nagyon a szívünkhőz nőtt, de nem mertük bevállani, hisz senkit nem ismert el gazdájának a szomszéd bácsi elhunyta óta. Azóta nem csak Ancsa néninek, olykor nekünk is meggyűlt a bajunk Vikinggel. Ahogy egy idő után a szomszéd nénivel is, aki egyre idegesebb lett a ház eladása, a költözködés miatt. Viking ha tehette, képes volt a drótkerítésen is átrágni magát hozzánk. Bármennyire szeretett minket és mi őt, Zé is csak az utcafront konyhaablakán kiugorva mert szólni a szomszédnak, tessékelje haza a kutyáját, mert nem merünk még kilépni sem az udvarra. Kiszámíthatatlan volt ilyenkor. Pedig sokszor a kerítésen átnyúlva simogattuk, etettük. Mindig oda feküdt a tövébe, ha kinn voltunk az udvaron. Míg a szomszéd néni láncra nem kötötte a kutyánk miatt. Miattunk.
Próbáltunk neki az utolsó pillanatig valami békés helyet keresni, ahol meghúzhatná magát az utolsó éveiben, mikor egy reggel platós kocsi állt meg a szomszédék előtt. Épp indulni készültünk a városba, már a ház előtt ültünk az autóban.
- Zé, miért jön ez ide? Már mindent elvittek innen.
- Biztos szállítanak még valamit. Ketten vannak.
- Hát nem tudom. Látod az arcukat? Olyan furcsák... Ahogy mogorván, szürke arccal néznek maguk elé.
- Még reggel van szívem!
- Ezek nem fuvarosok! Kesztyűt húztak Zé! Látod? Szerintem Vikingért jöttek.
- Dehogy... Túlreagálod szívem. Csak állatorvos altathatná el.
- Nekem nem tetszik ez! Nagyon nem...
Az autó betolatott az udvarra. Talán két perc telt el, s már indultak is. Az autó platóján egy felállított zöld kuka virított. A fedele nem volt teljesen lecsukva, mintha telitömték volna valamivel. Egy fekete tappancsot láttunk... semmi többet, csak ennyit. Az autó kifordult az útra, s már ott sem volt.
