A szobánkban olvasgatok, miközben fél füllel hallgatom az ereszen átfolyó víz csörgedezését.
- Végre esik, végre esik - mormolom magamban, mint valami csendes, békés eszelős, mert annyira vártam, s olyan megnyugtatólag hat rám most az eső minden apró zaja. Hangos kiáltásra rezzenek össze, kicsit meg is ijedek. Egy férfi önmagából kikelve mondja és mondja a magáét. Fel sem eszmélek, Zé már ugrik a fotelből, épp csak cipőt kap a lábára, úgy rohan kifelé. A kutya ugat és morog, nem akar elhallgatni. Végül csak elcsendesedik a környék, de Zé nem jön.
A kíváncsiságom erősebb az ijedelemnél, megyek utána. Látom, a szomszéddal beszélget, aki mint kiderült, már jó ideje kinn álldogál a teraszon. Épp az építkezéshez szükséges szerszámait vette számba, mikor arra lett figyelmes, hogy egy idegen lopakodik az udvarán. Nem tudom, melyikőjük lepődött meg jobban, de a szomszéd szerencsés volt, jótékonyan rejtette el a fedett terasz árnyéka az egyébként is felhős éjszakában. Ösztönösen kiáltott rá az illetéktelen behatolóra. Az ijedtében neki rohant a kerítésnek, de azért (sajnos) még időben sikerült meglépnie.
Nos, majdnem tanúi lettünk annak, amit megélhetési bűnözésnek neveznek. Csak azt nem tudom, nekem miért is nem jut eszembe ilyet csinálni? Mert megmondták, ebben az országban nincs cigánybűnözés. Tehát nekem kellett volna, hogy ilyenen járjon az eszem. De akkor mit keresett itt ez a "kedves", hiperpigementált fiatalember?
Eszembe jutnak egyik lányom mosolyt fakasztó szavai évekkel ezelőttről:
- Nem vagyok rasszista, de egyre inkább...
