Sosem voltam a divat bolondja. Sokáig magamnak varrtam a ruháimat, csak azt vettem fel, ami igazán kényelmes volt. Zsákruhákat hordtam, takargattam mindenem, mert azt gondoltam, így eltűnök az emberek vizslató tekintete elől. Aztán megismertem Gabikát és az aprócska üzletét. Egy életre szóló élmény volt azzal a nővel találkozni, teljesen megváltoztatta az öltözködéshez való hozzáállásom. A szlogenje ennyi volt: - Azt kell megmutatnod, amid van...
Megkérdezte, milyen stílus áll közel hozzám, s míg vetkőztem egy halom ruhát dobált elém. Nem csak olyanokat, amilyeneket elképzeltem. Megmutatta, hogy kell melltartót hordani, milyen legyen a bugyi vonala, hogy eltakarja a hasam. Gabika tanított meg arra, hogyan kell begombolni igazán nőcisen egy inget és mily módon kell belepasszírozni magunkat egy nadrágba. Felöltöztetett, s belenézve a tükörbe, mintha valaki más nézett volna vissza rám. Sírni szerettem volna, hosszú évek óta először éreztem magam szépnek. Így moletten is. Ott állt velem szemben a NŐ, akit addig rejtegettem. Egyszerre akartam mindent. A csipkés inget mély dekoltázzsal, szűk vonalú blúzokat, a húsos combokra feszülő virágmintás farmert.
Élveztem, ahogy a férfiak megfordulnak utánam az utcán, el akarnak csábítani, ott felejtik a szemüket a melleimen, még azt is, hogy mocskos megjegyzéseket tesznek. Pedig akkor sem követtem a divatot. S csak azt vettem fel, amiben jól éreztem magam.
Persze a régen jól bevált zsákruháimtól nem volt szívem megválni. Zé dobálta ki mind, miután összeköltöztünk. Ő is öltöztetni akart, de másképp. Talán dögösebb, igazán trendi nővé szeretett volna varázsolni. Nem sikerült neki. Mert szeretem mind azt, ami vidéki és romantikus stílusú: a "boszorkányos" cipőt, a csipkés-fodros blúzokat, a lenge tunikákat... Igazán ezekben érzem jól magam.