Ha harc, hát legyen...

Átbeszéltük Zével a pénteken történteket, megoldást keresve a kicsik viselkedését illetően. Így aztán egész hétvégén takarítottam, pakoltam a szobájukban, hogy holnap ne kínkeserves rendrakással kezdjék az "új időszámítást". Fél óra sem telt bele, miután hazaértek, szanaszét hagyták a cuccaikat, alig pakolva el valamit maguk után. Kezdtem nagyon kellemetlenül érezni magam az egész helyzet miatt.

Leültünk a három kicsivel, külön-külön pár perc erejéig. Úgy tűnik, valamit nagyon elronthattunk tudjuk mi jól, mit rontottunk el az utóbbi időben, mert mindegyik egyformán reagált a hallottakra. Unott arcok, majd türelmetlen kijelentések sora következett:
- Jó, most már menj ki!
- Rendben, csak hagyd már abba!
- Elég volt anya, érted?
- Nem hallgatom ezt tovább!
- Majd később megcsinálom, ne legyél ezen is kiakadva!
Nem mentem ki, nem hagytam abba, s megköveteltem, hogy tegyen rendet, akkor is, ha elege volt belőlem. Ez valamiért egyiknek sem tetszett, amit megint csak szóvá tettek. Arra viszont egyik sem mert reagálni, csak nézett tágra meresztett szemmel, amikor elmagyaráztam, hogy a családban innentől kezdve NINCS demokrácia, ahogy régebben sem volt. Szóvá tenni, beszólogatni, visszapofázni, ellenszegülni, meg nem tenni valamit lehet... Szíve joga mindenkinek, hogyan dönt. Nem lesz órákig tartó könyörgés, nem lesz kiabálás, veszekedés. Egy valamit azonban tudniuk kell, ha így viselkednek, olyan lesz - Zé szavaival élve, mintha szembepisilnének a széllel.