K. O.

Mindig jóleső érzéssel töltött el, hogy nem tartozom a nehezen kelők közé. Most mégis hetek óta úgy vánszorgok ki a hálószobából, mint akit fejbe vertek, a szemem alig tudom nyitva tartani, forog velem az egész világ. A szemeim alatt fekete karikák árkok éktelenkednek, szinte megijedek a tükörbe nézve önmagam látványától.

Nem tudom, mi az oka ennek. Arra fogom, hogy egyre inkább stresszelek az esküvő miatt, hetek óta azzal álmodok. Menekülök. Ma éjjel épp Zét kellett lebeszélnem a házasodási terveiről, a végén már kiabáltam:

- Nem érted? Nem vehetsz el feleségül!

Reggel meséltem neki. Csak annyit mondott, ő szerinte nem benne, önmagamban nem bízok, ezért menekülök állandóan, pedig higgyem el, minden rendben lesz. Eddig is így volt, miért lenne most másképp?