- Anya késni fogok! Negyven perce áll a vonat a puszta kellős közepén. Fogalmam sincs, mi történt itt. Három rendőrautó, egy mentő áll a vonat mellett, most érkezett egy mentőhelikopter.
Sejtem, mi történt. Beszélek KZ-vel, mert ő bennfentes. Elgázoltak valakit. Halott. Még egy-másfél óra. Körülbelül. Új mozdonyvezetőt is küldenek.
Később anyukámmal:
- Késő ér haza...
- Miért nem megy ki segíteni? Önkéntes vöröskeresztes.
- Mire gondolsz? Szedegesse a darabokat?
- Azt is bírnia kell... nem?
- Nem hinném... nem hinném, hogy ez lenne a dolga. Ott.
Még így is megrázta a hír, amit a kalauztól hallott. Öngyilkos lett valaki. Mondják, mindennapos eset. Nem is tudunk róluk. Néha felröppen egy-egy hír, ami eljut hozzánk. Eszembe jut egy gimnáziumi osztálytársam. Mindenki ismerte, szerette. Egy életvidám srác volt. Egyik nap nem jött iskolába. Harmadik óra lehetett, mikor bejött az igazgató. Elkérte a naplót. Nem értettük. Nem tudtuk, hogy csak azért tette, mert képtelen volt elmondani, ami történt. Dömét halálra gázolta a vonat... Nem tudják, mi történt, talán odatette valaki. Senki nem tudta elképzelni, hogy ő maga feküdt rá a sínekre. Nem értettük. Képtelenek voltunk felfogni. Napokig. Hetekig. Még ma sem akarom elhinni. Azóta mindig szíven ütnek az ilyen "történések".
Közben megérkezik az egyik lányom udvarlója.
- Késett a vonat. Valami hülyének nem akadt jobb dolga, kiugrott a sínekre Kurdnál.
...ba, abba. Isten bocsássa meg nekem, amit gondolok most róla.
