Nem is igazán csodálkoztam, mikor két napja ledöntött a lábamról az a fránya vírus...
Már hetek óta sírok Zének, hogy annyira, de annyira fáradtnak érzem magam. Nem fizikailag, inkább lelkileg. Kimondhatatlanul szükségét érzem a csendnek... Mondom ezt épp neki, aki olyan fáradt, hogy néha még a beszéd is nehezére esik.
Azért van némi remény, mert még jókat tudok derülni a hülyeségeinken, legalábbis idétlen, vinnyogó vihogás tört elő belőlem, mikor a valamelyik reggel korrektor helyett a rúzst kentem a szemem alá, s akkor is valami hasonló, amikor megkérdeztem Zét:
- Mennyi ideig tart az összefoglaló, amit nézel?
Mire ő:
- Mindjárt.
