Először még élveztem az arcomba hulló langyos esőcseppeket, de egyszer csak nyakamba zúdult az "égi áldás", megszaporázva lépteimet, aggódva tekintgettem az ég felé. Esernyő? Ugyan, minek az nekem? Reggel még ezt mondogattam magamnak. Most meg úgy tűnt, mintha az autóbusz megállója mérföldekre távolodott volna tőlem.
Futottam, ahogy a lábam bírta, át-átszökkenve az aszfalton gőzölgő fekete tócsákon, nem törődve a zuhogó esővel. Na, most ezt húzzuk át... Próbáltam én futni, miközben bokáig merültem az útszéli pocsolyákba, meg a járdán lévőkbe is, miközben a hátamon a fehér blúzt szép pirosra színezte a frissen festett hajamból kioldódó lé, a farmernadrágom térdig keményedett a víztől, a cipőmben akár halakat is úsztathattam volna. A sálamat a táskámra terítettem, hogy legalább a füzeteim védjem, mindhiába.
Mikor hazaértem, a kutya még ugatni is elfelejtett örömében, látva, ahogy egy pillanat alatt hatalmas tócsa kerekedik körülöttem, szűkölve rohant a helyére. Azt sem tudtam, mit ráncigáljak le először magamról. Délelőtt még a fülledt meleg miatt dőlt rólam a víz, most meg az eső miatt...
Mindezt persze röviden is leírhattam volna. Szépen, magyarosan kifejezve magam, szarrá áztam.
