Valakit csere?

Szeretek mosolyogva ébredni, nem törődve az időjárással, az előttünk tornyosuló, megoldandó feladatainkkal. De ma reggel, mikor Zé mintegy mellékesen megemlítette, hogy februártól hétezerkettőszáz forintot kell havonta becsöngetnünk a tébémre... Orvoshoz nem igazán járok. Azonkívül, hogy felír egy raklapnyi gyógyszert, amit úgy sem vennék be, semmit nem tesz. A kórházat is kerülöm, befeküdni nem is mernék. De nem hagyhatom figyelmen kívül, a "mi van, ha mégis"-t. Tudom, a holnap gondja, talán foglalkoznom sem kéne vele. Mégis ilyenkor a szürkénél is szürkébbnek tűnik a kinti világ, hiába próbálom optimistán szemlélni a dolgokat. Mert nem csak rólam szól ez. Nálunk sokkal nehezebb helyzetben lévő emberekről is. Mi van azokkal, akik egyedül élnek? Nincs munkájuk? Semmijük nincs. Sokszor annyira gyűlölöm, ami ebben az országban folyik. Persze, mi engedjük. Befoghatom a pofám számat.
Szóval... maradjunk annyiban:
Bús, borongós napomat derűs, napsütésesre cserélném.