- Nem tudok mit mondani. Zoli még dolgozik, nem számítottunk rád.
- Csak beszéltetek valamit?
- Nem, még nem volt időnk.
- Valamiben csak megegyeztetek?
- Semmiben. Itt a terasz, pakolás, takarítás... Ne haragudj, de tényleg nem ez volt az első!
- Azért szeretném, ha számításba vennétek, hogy kaptátok ezt a lakást.
- Kaptuk? Átvállaltuk a hiteled... Megtörtént a vagyonmegosztás. Ennek semmi köze a tartásdíjhoz.
- Hát ez nem teljesen így van!
- Nem?
- Akkor is lehetne benned annyi jó indulat és megértés, hogy mérlegeld ezt a dolgot és fogadd el a feltételeket.
- Nézd, jelen esetben én tennék neked szívességet...
- Miért te tennél?
- Hagyjuk! Mérlegelem, de nem szeretem, ha zsarolni próbálnak. Manipulálni. Már rég nem vagyok a feleséged, ez nem a megfelelő fegyver irányomban.
- Mire gondolsz? Nem tettem ilyet. Nem zsaroltalak.
- De, igen. Te is tudod. A gyerekekkel.
- Sosem tettem ilyet.
- Hát nem te mondtad, hogy bevonod őket? Hogy rajtam múlik lesz-e pereskedés, veszekedés? Mire jó ez?
- Rendben, nem lesz senki bevonva. De innentől kezdve teljesen értelmetlen bármiről is beszélni... Hétfőn beadom a kérvényt.
- Add be nyugodtan!
- Igen? Gondolom, majd fogadtok ügyvédet is.
- Igen, fogadunk.
- Az nem igazán lenne jó, mert én nem tehetem meg, hogy ügyvédet fogadjak. Bezzeg, nektek most jól megy. Ti megtehetitek.
- Ez probléma?
- Nektek van miből...
- Nézd, én nem szeretnék részt venni ebben. Te dolgod, mit teszel. Mi is tesszük a dolgunkat.
- Remélem, most örülsz.
Kis híján múlt, hogy nem vágta be maga mögött az ajtót dühében.
Kis híján múlt, hogy nem mentem utána zokogva, hogy ennyi év után hagyjon már békén minket.
Kis híján múlt, hogy nem mentem utána zokogva, hogy ennyi év után hagyjon már békén minket.
A két legnagyobb lányom sírt a telefonba, hogy nem tehetjük meg velük, amit tíz évvel ezelőtt. Összefacsarodott a lelkem. Teljesen igazuk van. Akkor sem tehettük volna meg... Most még inkább nem.
Most csend van. Nagy csend. Imádkozunk, imádkozik értünk a gyülekezet. Minden rendben lesz.