Mindkettő mondta a magáét, egyikük személyesen, a másik a telefonba, s akkor valami elpattant ott belül, felpattantam a székről, földhöz vágtam a telefonomat és kirohantam a lakásból.
Csak mentem zihálva, kapkodva a levegőt, hangtalan jajgatással. Nem is tudom, hogy volt erőm elmenni egészen a tóig, de egyszer csak ott voltam, leültem a partjára és feltört belőlem az addig visszafojtott zokogás, újra és újra, aztán csak hallgattam a csendet, a tó csendjét és nem akartam onnan elmenni.
Észrevétlen sötétedett be, a tó elnyelte a hold fényét, csak a halőr házából szűrődött ki némi fény. A nyirkos bőrömön éreztem az este hűvösét, a harmat megült az egyébként is csapzott hajamon. Hallgattam a tücskök cirpelését, figyeltem, ahogy egy-egy hal bukfencet vetett a vízben, a békák hangosan fújták kései nótájukat. Későn vettem észre, hogy valaki közeledik felém. Nem szólt semmit, csak leült mellém. Akkor már éreztem az enyhén borgőzös leheletét. Kicsit meg is ijedtem, de aztán rájöttem, a halőr az. Megkérdezte, mi a baj, tud-e segíteni.
- Nincs semmi baj - hüppögtem, aztán újra elkezdtem sírni, potyogtak a könnyeim, ő pedig átölelt, szorosan magához szorított, megsimogatta a fejem, majd elengedett és újra átkarolt. Mondta, ő ráér, ha kell, itt ül mellettem reggelig, de inkább beszélgessünk, hátha tud segíteni. Nem szóltam semmit, így csak vigasztalni próbált, majd újra átölelt, talán szíve szerint már ment is volna, mégis azt mondta, nem hagy egyedül, mert egy pillanat műve... Ne aggódjon, nem fogok butaságot tenni. Mondtam vagy gondoltam. Talán mondtam is. S ő újra megsimogatta az arcom, s nekem átsuhant a lelkemen az érzés, mennyire hiányzik az ölelés. Az ölelés, ami nem sajnálja az időt, ami elmondja, mennyire szeretnek, hogy fontos vagy és ne félj, mert nem vagy egyedül... Hiányzik ez az ölelés.
