Tegnap este a virágaim öntözgettem a teraszon, néztem a fejlődő hajtásaikat, a friss húsos levélkéiket, a kedves, rám bólogató virágaikat. Zé mennyit korhol értük, kicsit elszomorodom olyankor, pedig annyi öröm és hála van a szívemben, hosszú évek álma vált valóra, mert régebben sosem lehetett az ablakban semmi, a lepusztult, kopár téglafal előtt csak a kopott gyökérkefének és egy-két kallódó csavarnak jutott hely. Most üdén pompázik minden, s jó kinézni bentről is, nekem ez nagyon sokat jelent. Talán egyszer Zé is látni fogja ezekben a kis életekben, amit én... talán.
A baloldali alsó képen Katici szívecskéje is megbújik.