Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. S azért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.
(Hamvas Béla)
Szerda este együtt üldögéltünk a teraszon Eszter barátnőmmel és a nagy fiával. Már hetek óta tudjuk, hogy elköltöznek a városból, mégis annyira váratlanul ért a hír, hogy már most vasárnap... Keveset beszéltünk a költözésről, inkább felszínesen cseverésztünk mindenféléről, bele-belekapva egy-egy témába, meg Zé poénjain
Aztán Petrus egyszer csak Eszter nyakába borulva elsírta magát, annyira megható volt, éreztem, ahogy a könnyek összegyűlnek a szemem sarkában, de nem tudtam sírni, képtelen voltam utat engedni a könnyeimnek. Nem azért, mert nem fájt, hogy Eszterrel távol leszünk egymástól, csak olyan mélyről tör elő az, amit érzek, időtlen és végtelennek tűnő... Idő kell most ahhoz is, hogy egyáltalán felfogjam, nem lesz már itt a közelemben. Mikor megpróbáltam szavakba önteni a gondolataimat, Eszter rám nézve csak annyit mondott, látja és tudja, mit érzek. Hálás voltam a szavaiért, s már nem voltam egyedül, mint addig, ott ülve közöttük, s mégsem.
Még egy ok, hogy ne akarjak ebben a városban maradni...