Amíg szárad...

... a körömlakk.
Pénteken kellett bemutatnom életem első prezentációját szociálpszichológiából egy számomra teljesen ismeretlen témából (pontosabban akkor még azt hittem, ismeretlen számomra).
Előtte való nap elmentem fodrászhoz, körömlakkoztam, kiszedegettem a szemöldököm, lábat szőrtelenítettem. Zé látva, miket művelek, furcsán grimaszolva próbált mosolyt erőltetni az arcára... Mire való már ez?
Előttem Zénó tartott, pontosabban tartott volna előadást, de a tanár úr félbeszakította és leültette. S akkor kigurultam, kimentem, vittem egy széket is, hogy leülhessek, magam elé tettem a jegyzeteimet, s csak mondtam és mondtam, azt sem különösebben izgatott, hogy a drága tanár úr nem bírta ki, hogy néha a szavamba ne vágjon, mert a végén csak megdicsért.
Na, hát erre jó a körömlakk, meg a többi.

A tanár úr szóba hozta Oriana Fallaci Levél egy meg nem született gyermekhez című regényét, mondván úgy sem ismerhetjük. De.