A teraszon beszélgettünk, mikor a lányom kiszólt az ablakon:
- Anya érzed? Milyen jó esőillat van a levegőben...
- Igen, érkezik. Nézd a felhőket!
Még a sötét égbolton is kivehető volt, ahogy a felhők egyre komorabb gomolyagban érkeztek a fejünk felé, villámlással, dörgéssel, aztán csak békére leltek, mert csak egy éjszakán át tartó, ablakon halkan kopogó szitáló záport kaptunk.
- Olyan éjjeli esően mászkálós idő van, milyen jó lenne sétálni most egyet - gondoltam később, de az álom húzott magával, így csak nyakamba húztam a paplant, a talpam az ágy végében szundító macskához dugtam és elindultam...
(...) És csak esik az eső, a Nap meg sehol,
Se a Hold, se a csillagok...
A járda elszalad a talpam alatt,
Amíg hozzád ballagok.
Tavaszi zivatar illata kábít az úton, ez a
Dal visz előre csak.
És csak sír az eső, amíg mosolygok, és
Megy a járda a talpam alatt.
Ez az a dal...
Ez az a dal...
Ez az a dal, ami nekem maradt.
Ez az a dal, ami megint más!
Ez az az a tavaszi zápor!
Ez az a dal, ami egy félig mélabú-bánat,
És félig mámor!
Ez az a dal, ami csak úgy szól!
Ez az a dal, ami csak bárhol!
Ez az a dal, ami egy félig mélabú-bánat,
És félig mámor!
(Varga B. Tamás - Tavaszi zápor)
