Tegnap egész délután a Balatonban áztattuk magunkat, lebegtünk a vízen, csak Zé bukott alá egy-egy kagylóért. Az ott nyaraló apukám valamikor öt órakor jelent meg a parton, téblábolt ide-oda, nézelődött, míg észre nem vett minket. Néztem az arcát, hogy megöregedett az elmúlt egy év alatt, valamiért múltkor nem figyeltem fel rá... Lefogyott, megnyúlt, szinte viaszosnak tűnt. Odadobtam neki a labdát, ő meg Zének, repült a labda, a végén már nekem is sikerült magamhoz képest nagyokat dobnom, nagyokat derültünk. Valamikor gyermekkoromban labdáztunk így legutóbb, már nem is emlékszem...
Apukám újdonsült barátnőjét is volt szerencsénk megismerni, aki szó szerint egy zsarnok, már nem csodálkozom azon, hogy a családból senkinek nem szimpatikus. Pedig nagyon azon voltam, hogy majd én megmutatom, nincs a hölggyel semmi gond.
Miután kijöttünk a vízből, majd végignéztük, hogy játssza el a nő a hattyú halálát, kijelentve, hogy nem ül le velünk egy asztalhoz a parti büfében, megkérdeztem apukámat, lejönnek-e hozzánk egyik délután, láttam, felderült az arca, szívesen jönne, de a "kedves" barátnő megelőzte:
- Nem megyünk, az nagyon messze van.
- Hatvan kilométer? Egy óra.
- Az nekünk messze van... ennyi idősen.
- Szegedről is ideértek.
- Hát ez az, épp ezért nem.
Satöbbi, satöbbi. Beszélt, magyarázkodott össze-vissza, belegabalyodva a saját magyarázataiba. Nagyon nehéz volt magamba tartanom: egyébként meg nem téged kérdeztelek, hanem apámat, különben is alig volt valami, amit eddig nem hurrogtál le... Vén satrafa.
