Flexelnek a nappaliban. Nyitom az ajtót, a porfelhőn keresztül halványan kirajzolódnak a drága férjem körvonalai. Elképzeltem, ahogy tenyeremmel tölcsért formálva félénken kiáltom bele a légbe, mintha ködös, nyirkos bozótos sűrűjében botorkálnék, hogy: Hahóóó, van itt valaki?, de még ehhez sem volt bátorságom. Így csak egyszerűen megkérdeztem:
- Mi történt itt? Mi ez a rengeteg por?
- Szívem, ez ezzel jár! De látod, milyen ügyes vagyok? Bekapcsoltam a ventilátort, hogy kivigye az ajtón a javát.
- Az ajtón...
- Igen, az ajtón!
- Tudja, hogy arra kell irányítani a porszemcséket?
- Beállítottam...
Úgy hintáztatta, táncoltatta a ventilátor a porszemcséket, mint kósza, őszi szél a sűrűn aláhulló faleveleket. Hát... nehezemre esett, de nem kezdtem el magyarázni. Felesleges is lett volna, addigra már mindent belepett a nappalira ereszkedő szürke porfátyol.
