Nem is szerettem volna erről írni, de csak szóba kerül egy-egy beszélgetés alkalmával és kikívánkozik az a pár szó. Aztán Édua is írt, hogy hívjam fel a nagyanyját, nem értettem, mert már beszéltünk aznap, de csak megcsörgettem, kérdezte, "tejóég" mi van veletek, mert látta a híradóban, hogy halálos baleset volt a városban, aggódott egész este és vissza sem hívtam, hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak.
- Nem mi voltunk anyu... Tudod, ha meghaltam volna ott, már felhívtalak volna! Ne aggódj!
Próbáltam elütni idétlen poénkodással, tán mégsem sült el rosszul, mert nevetett, de így sem kerülhettem el, jött az olaszországi tragédiával és a "mondoménhogysehovánemkellmenni"-vel. Nem szeretnék már erről hallani, híreket olvasni sem, mert ugyan nem öltöztem feketébe, sőt gyertyát gyújtani sem mentem el a tegnapi napon, de még mindig könnyeket csalnak a szemembe a történtek, el sem tudom képzelni, hogy élném túl, ha bármelyik gyermekemet elveszíteném, mert bár távol vagyunk egymástól, mégis valami láthatatlan kötelékkel kapcsolódunk. Csak olyat gyászoltam a lelkemben, aki meg sem születhetett, időnként másokat okolva a saját fájdalmamért, majd megbékélve, mégis hosszú-hosszú ideig küszködve a hiánnyal, ami bennem maradt. Így írva a sorokat, eszembe jut, tán mégis van kicsiny hasonlóság... Mert ezek a szülők sem búcsúzhattak el, nem láthatják a testet, amit már maga mögött hagyott a lélek, nem érinthetik a szeretett arcot, nem foghatják meg a kezet, nehéz így az elengedés, csak egy tátongó űr marad, az emésztő hiány, amit fel kell dolgozni és nem tudom, lehet-e.
Szóval nem szeretek erről beszélni és írni, inkább csak magamban, halkan mormolok valami imafélét, hogy akik ott voltak, túléltek, elveszítettek, akik most gyászolnak és sírnak, tudjanak egy új életet kezdeni, igen, azt hiszem ez a helyes kifejezés, mert a lélek is belehal ebbe, újra kell tanulnia élni.
