Annak idején mindig bejárt a munkahelyemre. Tudta, hogy van valakim, de nem érdekelte. Udvarolt, virágot hozott. Hiába mondtam neki, értse meg, köztünk semmi nem történhet. Akkor sem, ha már nem lesz senkim. Ettől függetlenül élveztük egymás társaságát, időnként beültünk egy-egy cukrászdába, hogy órákon át beszélgethessünk. Bizalmas barátokká lettünk a hónapok alatt, óvatosan egyensúlyozva a kötélen. Mikor bajba kerültem, segített. Ő volt az egyetlen, aki törődött velem, ami nagyon sokat jelentett számomra akkor. Homály fedi már az emlékeim, de ezt tudom, egy idő után elveszítettem a fejem. Arra emlékszem, az után az este után, ott álltam a járda szélén a lámpák sárga fényében várva a taxira:
- A francba, a francba... a francba... - szinte fuldokoltam. Mocskosnak éreztem magam. Egy szajhának, aki épp fizetett valamiért. Nem is emlékszem, mikor találkoztunk újra.
Aztán az élet elsodort minket egymás mellől, tavaly ősszel futottunk össze, már Zével az oldalamon. Örült nekem. Látta a gyűrűt az ujjamon, nem szólt, csak mosolygott. Bevallom, szinte megnyugvást éreztem, hogy újra láthatom őt. Akkor értettem meg, hogy túl kell lépnem a múlton, hisz barátként nagyon fontos nekem.
Pár hete hívott fel, ami teljesen meglepett. Rákos daganatot diagnosztizáltak nála. Segítséget kért. Hogy ne adtam volna? Azóta már elkezdett járni nadis kezelésekre is. Lelkes, ami jó érzés. "Ijesztgetem", rajta lesz a szemem. Legalábbis addig biztosan, míg meg nem gyógyul.
