Felvettem a telefont, de alig tudtam figyelni a szavakra, mert a mélyből akaratlan törtek elő az emlékek, a könnycseppek ott ültek a szemem sarkában, de nem tudtam sírni, nem akartam sírni, mert volt valaki a vonal túlsó végén, aki segítséget várt, s Zé sem értett volna meg és a gyerekek sem. Én pedig nem szerettem volna magyarázkodni.
Egy időben mindig felénk vezetett az útja, megállt a kapuban kopottas, szedett-vedett ruhájában, rám mosolygott, s csak annyit kérdezett:
- Na ugye, tudod miért jöttem?
- Persze Gyuri, gyere nyugodtan!
Leült a gépem elé, intézte a leveleit, olvasgatott, keresgélt, majd megmutatta a festményeit, elmesélte újra és újra a Szahara-expedíción szerzett élményeit, s mindig emlegettük a meséit is, amiket a gyermekeim már óvodás koruk óta ismertek. Csak hallgattam a szinte hihetetlen történeteit, keserédes meséit a múltról. Volt valami különleges benne, amiért nagyon kedveltem őt. Nem tudnám leírni, mi volt az, talán nincsenek is rá szavak. Az egész lényét átjárta, már a kapuban felejtett cinkosan szelíd mosolyában ott bújkált a jöttekor. Ami miatt nehéz volt útjára engednem a dolga végeztével. Olykor ott álltam a házunk előtt, s csak néztem egyre távolodó, kedvesen esetlen járását, míg ő maga el nem tűnt a fák alatt. Ő így ír magáról:
"A reneszánszból itt ragadt figura, tollal, ecsettel, jobb híján számítógéppel - író, újságíró, talán festő is, kultúraszervező, szellemi ezermester. Ennyi. Festek, mert kell az nekem a teljes élethez. Meg mert tanultam ezt-azt, és nem szeretném, ha nem adhatnám tovább. Volt néhány kiállításom, lesz is. Megjelent néhány könyvem, remélhetőleg még néhány megjelenik. Élek, ahogy tudok, vagyok, aki vagyok."
Most értesültem róla, hogy Földvári Gyuri pár napja elhunyt, már nem itt írja a meséit. Most többen hangoztatják, hogy a barátjuk volt, de én nem merem ezt leírni. Kedveltük egymást, olykor egymás mellé sodort minket az élet, hogy életünk pillanatnyi titkait egymás fülébe súgjuk, hogy aztán azok tova suhanjanak a könnyed nyári széllel...