Emlékszem, mikor egy késő augusztusi reggelen megéreztem az ősz illatát, szinte belesajdult a szívem. Akkor tudatosult bennem igazán, micsoda iramban repült tova a nyár, a terheink elvettek teret és időt, alig jutottak percek és órák az egymással való törődésre, az egymásra figyelésre, mert szinte minden pillanatunknak ura volt a létért való küzdelem, amiről úgy éreztük időnként felemészt minket.
Nézem a kicsiny kertünket, már csak a paradicsom piroslik, egy kevéske petrezselyem zöldül az ágyás szegélye mentén. Zizeg a száraz fű a talpunk alatt, kókadtan lógnak az aranyeső sápadt levelei a kerítés mentén. Megfakultak a nyáron szedett, csokorba kötött virágok is. Csak az északi falra felfutó vadszőlő virít zölden, egyre magasabbra és magasabbra törve keres támaszt magának.
Esőért kiált a természet. Én is esőért kiáltok Uram! Esőért, ami megöntözi a lelkünket, hogy ne fogyjon el a remény. Nem, nem vagyok megkeseredett. Inkább csak szomorú vagyok, és olykor elbizonytalanodom. Mert szeretnék lépni, de nem tudok. Mert nem engedik, hogy lépjek. Ott van előttem az út, amit végig kell járnom. Már annyiszor megálltam, megpihentem, letértem és annyi akadályon túljutottam. Talán most értem abba a korba, hogy úgy érzem, már nem akarok állni, kitérőket tenni, menni szeretnék tovább és tovább. Csak még arra nem találom a választ, hogyan és miképp.
