Egy ismerősöm több éve munkanélküli, akárcsak jómagam. Annak idején visszautasította az önkormányzati támogatást, mert mint mondta, ő nem fog az aljával utcát söpörni. Így semmiféle orvosi ellátásra sem jogosult. Aztán nem ment el a munkaügyi központba meghosszabbíttatni a regisztrációját, mert egyszerűen lusta volt rá. Nem rég ugyan elvállalt egy üzletkötői munkát, de ahhoz meg vállalkozói engedély kell, így onnan a cégvezetés jóindulatából csurran-cseppen csak valami.
Időnként felhívom, mert tudom, rajtam kívül nem igazán keresi senki. Magára maradt. Tudok arról, hogy néha kenyérre sem futja, éhezik. Pár napja mi segítettünk neki.
Tegnap Zé talált egy munkalehetőséget számára a helyi újságban. Felhívtam a céget, csupán egy tesztet kell kitölteni, mindenkit felvesznek, aki sikeresen kitölti. Persze a meló nem egy leányálom, gépsoron alkatrészek összeillesztése. A fizetés is kevés, de kapna mellé étkezési utalványt, ruhapénzt.A mai napon tízre kellett volna mennie. Ő akkor csörgött rám. Otthonról. Beteg. Most itt be is fejezhetném, teret adva ezzel az indulataimnak, de az illető elmondása szerint pénteken is lesz felvétel. Talán akkor el tud menni, ha addigra meggyógyul... Sőt már egy másik helyről is keresték.
Próbálok mosolyogni, miközben magamban mondom a magamét, mert minek görcsölök én azon, hogy neki munkahelye legyen, mikor ő talán nem is akar dolgozni? Na majd meglátjuk...
